Úgy döntöttem folytatom ezt a blogot, egyrészt mert így tényleg mindenki, aki
számomra fontos hallhat kicsit átfogóbban a hétköznapokról, másrészt pedig ez
nekem is segítség...egy kicsit tisztábban látni.
Nem mondhatnám, hogy túl sok idő telt volna el a kiköltözésem óta (bár minden relatív), de az biztos, hogy itt az idő másképp halad...egy nap alatt minden megtörténik az emberrel és annak az ellenkezője is.
Eddig ugye kétszer költöztem ki, mindig okkal. Ez a harmadik egy kicsit más, mert bár sok okom volt rá, mégis inkább a "logikus döntés" kategóriába sorolható. Az ok igen prózai, otthon vagy a multik világa vagy egy napi 8 órás aktatologatós munka lehetett volna a jövőkép, amit talán azok után is meg tudok majd szerezni, hogy előtte adok magamnak egy esélyt itt. Két fő irányvonal volt, az egyik a kávé, a másik pedig a fotózás. A kávé nyilván az egyszerűbb, mert már van itteni referenciám, sajnos nem is kevés.
Innen kezdeném a mesemondást....
Kijövetelem, mint eddig mindig, most is igen kalandos körülmények között zajlott. Egyértelmű, hogy kell egy szoba, ahol lakhat az ember és kell egy munka amiből kifizeti a szobát. A lakás ügy már otthon körvonalazódott, két magyar, elvált, 30as évei végén járó ismerősöm is költözni óhajtott, és mivel nekik már beindult az itteni életük, felajánlották a segítségüket. Találtak is egy lakást, amit elvileg jól megnéztek, és kivették. Egy három szobás (2szoba plusz nappalis) kis társasházi lakásról van szó. Ebben a nappalit és az emberi méretű szobát a két pasi lakja, a harmadik kis odút (kb 5nm) pedig én. De ez nem is baj, hiszen nincs is túl sok holmim, tekintve, hogy ismét egy bőrönddel vágtam neki ennek a városnak. A szobaméretek arányában is fizetünk, ami azért nagy könnyebbség nekem.
Amikor kiértem még nem volt beköltözhető a lakás, mert az előző bérlők szerződése még nem járt le, így ismerősöknél húztam meg magam. Egy hét után már költözhettünk is volna, de kiderült, hogy a lakás nem kicsit penészes....szerencsénkre a főbérlő úr (egy indiai fickó) igen készségesen kifestett nekünk, meg penésztelenített, de ez egy újabb hetünkbe került. Addig is megmenekültem, köszönhetően az égi gondviselésnek, mert Eszter barátnőm épp Barcelonába utazott, és az unokatesójára hagyta egyetlen macskáját. Az unokatestvér lány pedig, befogadott, így egy szintén maximum 5nm-es szobában a földön volt helyem a macska alma és az ágy között. Két hét földön alvás után beköltözhettünk a frissen festett lakásba, ahol elfoglaltam a bútorozatlan szobám. A nagy beruházás egy "ikeás" matrac volt, így mai napig azon alszom. A szoba berendezése is szerencsésen alakult, mert kiderült, hogy van padlásunk, ahol a főbérlő megengedte, hogy körülnézzünk, így lett is egy kis könyvespolcom, ami a ruhásszekrényem jelenleg, egy másik kis polcom a mindenféle dolgaimnak és egy kis asztalom. Ülő alkalmatosságom nincs, de így a földön élve is boldog vagyok, már sikerült belakni ezt a nem nagy teret. Erre a lakásra egy évig van szerződésünk, így legalább ez változni látszik az előző kint töltött időkhöz képest, hogy nem kell pár havonta bőrönddel költöznöm.
A lakótársakról majd egy külön fejezetet írok egyszer, mert ez sem egy egyszerű történet, de annyi elég, hogy alapvetően egy szavam sem lehet, mert mind a ketten számítógépes játékokat játszanak minden szabad percükben, így nem is nagyon kell velük kommunikálni. A konyha jó állapotú, a fürdő pedig használható. Ennél Londonban az ember többre nem is vágyhat. Először lakom igazán emberi körülmények között.
A munka kérdése bár simán alakult, mégis hirtelen történt nem kevés dolog. Kijövetelem napján már mentem is egy interjúra, másnap meg próbanapra, és két napra rá kaptam is választ, hogy visszavettek. Ez a volt cégem, a H+H, amit nagyon szerettem. Ismét két hét tréning következett, majd elindult a munka. Annyit hozzátennék, hogy ahol most lakom az busszal 5 perc onnan, ahol ezelőtt laktam, ahol dolgozom, az pedig gyalog 5 perc attól a boltjától a cégnek, ahol dolgoztam. Szinte semmi sem változott.
Most a belváros kellős közepén kaptam munkát, a Bank állomásnál, ahol a világot irányító emberek dolgoznak. Ez így viccesen hangzik, de sajnos tényleg így van, és a törzsvendégek nagy része is vagy banki vezető, vagy minimum szabadkőműves...egy idő után felfigyeltem egy bizonyos pecsétgyűrűre, amit elég sokan hordanak... A bolt mellett egyik oldalon egy szcientológus központ van a másik oldalán pedig a Rotschild épület...egy kicsit az ember el és elmélázik azon, hogy vajon kiknek is főzheti a kávét. Az eredeti tervem része az volt, hogy majd a kedves törzsvendégekkel jókat beszélgetek és egy idő után megemlítem, hogy fotózgatok....hát ezen a helyen ez esélytelennek tűnik, mert itt az emberek nem beszélnek. Miről is beszélnének?
A kollégák viszont nagyon kedvesek, vegyes a csapat, de mindenki egy karakter. Van egy angol fiú, pszichológusnak készül, tanulja is egyetemen, ő mindenkit analizál és hihetetlen önbizalma van, de mit lehet mondani...angol...mégis nagyon kedves és vele első perctől meg is volt a kölcsönös szimpátia, és könnyű is a közös munka. Van egy litván lány, aki teljesen "barbibabás", de nagyon kedves, készséges, és nem is rossz amit csinál, vele is jól kijövök. Ezen kívül a barista szekcióban még van egy fekete nő, aki meglehetősen mókás....nagyon lassú, nem igazán tud gondolkodni, de mint jellemkomikum fergeteges. Az akcentusa és a mély hangja is magára vonja a figyelmet. Még egy francia fiú is a csapat tagja, igencsak kellemes társaság. Őt aztán semmi sem izgatja, mindig halál nyugodt, és ő csinálja jól, mert tudja, hogy órabérben fizetik....innentől meg minek siessen? :)
A manager egy félig lengyel félig holland származású meleg pasi, aki amúgy Norvégiában nőtt föl, de Angliában kötött ki, és itt meg is házasodott.
Ez tehát az alap csapat, de még dolgoznak a kasszánál és az ételeknél is. Alapvetően mindenki nagyon kedves, és mondhatom, hogy igen jól kijövünk.
Most, hogy az alap szereplőkről pár mondatot ejtettem, egy két igencsak mókás szituációt és eseményt is megemlítenék.
A boltot úgy kell elképzelni, hogy valaki bejön, megnézi milyen ételek vannak, majd beáll a sorba a kasszánál, ahol felveszik a rendelését és fizet. Ebben a pillanatban egy kijelzőn megjelenik a rendelés a baritsa állomásokon, ahol mi dolgozunk, ezért itt másodpercenként villannak fel a rendelések, nem véletlen vagyunk ennyien, és általában minimum 3 kávégép van működésben. Egy gépen két ember dolgozik, hogy hatékonyak legyünk. Egy rendelés a kijelzőn úgy néz ki, hogy felül van a vendég neve, alatta az italának a rövidítése, hogy milyen kávét/kávékat kért, majd pedig az egész elkezdi számolni a perceket és másodperceket, hogy mennyi idő alatt készítjük el a rendelést. 2 percig zöld téglalapban látjuk, ha már két és három perc között járunk, narancssárga lesz, 3 és 4 perc között piros, 4 perc felett pedig pirosan villog a rendelés...Ezt érdemes tudni a történetekhez.
Érdekes adat továbbá, hogy a vendégeink 90%-a férfi, és az italok majdnem 100%-át zsírszegény tejjel rendelik. Mindennapos eset, hogy Richard nevű vendégek érkeznek (bár a fekete lány szerint hétfőnként nem jönnek a Richardok). Amikor elkészül egy ital, akkor kiabáljuk a vendég nevét és az italát....hát a manager az a nagyon meleg típus, aki férfias alkata és arcvonásai ellenére nőies hangon sápítozik az éterbe, hogy "Richard, kész a cappuccino", ezt megismétli 4-5x, de Richard sehol sincs, felmerül a kérdés, hogy lehet, hogy a klotyón ül a keresett vendégünk, de általában csak valahol a boltban lézeng az okostelefonját nyomkodva...ilyenkor lép közbe az aprócska termetű fekete leányzó, aki artikulátlan hangon iszonyatos hangosan elhörgi magát, hogy "Riiiccchhaaard, kész a cappuccinó", hát láss csodát, egy másodpercen belül Richard megérkezik, és boldogan viszi a kávéját...ez a jelenet mindenkit megnevettet és napi minimum 20x látjuk, mégsem unjuk meg soha...valahogy a két hang és test összecserélődött.
Egy másik egészen elképesztően abszurd történet a francia fiúhoz kapcsolódik, aki amúgy zseniális....általában egyedül dolgozik egy gépen, mert nem igazán csapatjátékos típus, és valahányszor elhaladunk mellette, mindig csak azt látjuk, hogy 20 ember áll körülötte, várja a kávéját, miközben a franciánk fütyülve csinál valamit, legtöbb esetben nem kávét, és a kijelzőjén 20 rendelés villog pirosan...amúgy fantasztikusan relaxáló vele dolgozni, az ember sosem érzi a nyomást....hát vele történt egyik nap, hogy festegetett egy boltban a falra (a cégen belül x ember készíti a menüket, krétával a falakra, ez egyfajta rajzos, design munka), és valahogy leesett egy asztalról a szegény srác, eléggé beütötte magát, de ez még semmi, úgy esett a fejére, hogy elfelejtett angolul. Ilyen van, nem csak állítólag, de szerencsére ő másnapra visszanyerte az amúgy sem túl választékos angolját. Amikor az eset történt, akkor a manager halálra vált arccal rohangált, hogy találjon valakit, aki beszél franciául, mert a szegény gyerek meg azt nem értette, hogy miért nem értik amit mond. Végül kórházba vitték, de másnap már egy házibuliba is eljött, és értette, hogy mit beszélünk.
Ez nem vicces történet, de valahol mégis az emberek jót nevetnek ezen, így utólag.
Hát ilyen és ehhez hasonló történetek vannak, sosem unatkozunk, és akármennyire is sokat dolgoztam, mindig mosolyogva jöttem haza, tele élményekkel. Nagyon a szívemhez nőtt a hely, és a munka. Persze sajnos Londonban vagyok, és a jó sosem tart sokáig....de valahogy mindig épp időben érkezik egy mentőcsónak.
Nem mondhatnám, hogy túl sok idő telt volna el a kiköltözésem óta (bár minden relatív), de az biztos, hogy itt az idő másképp halad...egy nap alatt minden megtörténik az emberrel és annak az ellenkezője is.
Eddig ugye kétszer költöztem ki, mindig okkal. Ez a harmadik egy kicsit más, mert bár sok okom volt rá, mégis inkább a "logikus döntés" kategóriába sorolható. Az ok igen prózai, otthon vagy a multik világa vagy egy napi 8 órás aktatologatós munka lehetett volna a jövőkép, amit talán azok után is meg tudok majd szerezni, hogy előtte adok magamnak egy esélyt itt. Két fő irányvonal volt, az egyik a kávé, a másik pedig a fotózás. A kávé nyilván az egyszerűbb, mert már van itteni referenciám, sajnos nem is kevés.
Innen kezdeném a mesemondást....
Kijövetelem, mint eddig mindig, most is igen kalandos körülmények között zajlott. Egyértelmű, hogy kell egy szoba, ahol lakhat az ember és kell egy munka amiből kifizeti a szobát. A lakás ügy már otthon körvonalazódott, két magyar, elvált, 30as évei végén járó ismerősöm is költözni óhajtott, és mivel nekik már beindult az itteni életük, felajánlották a segítségüket. Találtak is egy lakást, amit elvileg jól megnéztek, és kivették. Egy három szobás (2szoba plusz nappalis) kis társasházi lakásról van szó. Ebben a nappalit és az emberi méretű szobát a két pasi lakja, a harmadik kis odút (kb 5nm) pedig én. De ez nem is baj, hiszen nincs is túl sok holmim, tekintve, hogy ismét egy bőrönddel vágtam neki ennek a városnak. A szobaméretek arányában is fizetünk, ami azért nagy könnyebbség nekem.
Amikor kiértem még nem volt beköltözhető a lakás, mert az előző bérlők szerződése még nem járt le, így ismerősöknél húztam meg magam. Egy hét után már költözhettünk is volna, de kiderült, hogy a lakás nem kicsit penészes....szerencsénkre a főbérlő úr (egy indiai fickó) igen készségesen kifestett nekünk, meg penésztelenített, de ez egy újabb hetünkbe került. Addig is megmenekültem, köszönhetően az égi gondviselésnek, mert Eszter barátnőm épp Barcelonába utazott, és az unokatesójára hagyta egyetlen macskáját. Az unokatestvér lány pedig, befogadott, így egy szintén maximum 5nm-es szobában a földön volt helyem a macska alma és az ágy között. Két hét földön alvás után beköltözhettünk a frissen festett lakásba, ahol elfoglaltam a bútorozatlan szobám. A nagy beruházás egy "ikeás" matrac volt, így mai napig azon alszom. A szoba berendezése is szerencsésen alakult, mert kiderült, hogy van padlásunk, ahol a főbérlő megengedte, hogy körülnézzünk, így lett is egy kis könyvespolcom, ami a ruhásszekrényem jelenleg, egy másik kis polcom a mindenféle dolgaimnak és egy kis asztalom. Ülő alkalmatosságom nincs, de így a földön élve is boldog vagyok, már sikerült belakni ezt a nem nagy teret. Erre a lakásra egy évig van szerződésünk, így legalább ez változni látszik az előző kint töltött időkhöz képest, hogy nem kell pár havonta bőrönddel költöznöm.
A lakótársakról majd egy külön fejezetet írok egyszer, mert ez sem egy egyszerű történet, de annyi elég, hogy alapvetően egy szavam sem lehet, mert mind a ketten számítógépes játékokat játszanak minden szabad percükben, így nem is nagyon kell velük kommunikálni. A konyha jó állapotú, a fürdő pedig használható. Ennél Londonban az ember többre nem is vágyhat. Először lakom igazán emberi körülmények között.
A munka kérdése bár simán alakult, mégis hirtelen történt nem kevés dolog. Kijövetelem napján már mentem is egy interjúra, másnap meg próbanapra, és két napra rá kaptam is választ, hogy visszavettek. Ez a volt cégem, a H+H, amit nagyon szerettem. Ismét két hét tréning következett, majd elindult a munka. Annyit hozzátennék, hogy ahol most lakom az busszal 5 perc onnan, ahol ezelőtt laktam, ahol dolgozom, az pedig gyalog 5 perc attól a boltjától a cégnek, ahol dolgoztam. Szinte semmi sem változott.
Most a belváros kellős közepén kaptam munkát, a Bank állomásnál, ahol a világot irányító emberek dolgoznak. Ez így viccesen hangzik, de sajnos tényleg így van, és a törzsvendégek nagy része is vagy banki vezető, vagy minimum szabadkőműves...egy idő után felfigyeltem egy bizonyos pecsétgyűrűre, amit elég sokan hordanak... A bolt mellett egyik oldalon egy szcientológus központ van a másik oldalán pedig a Rotschild épület...egy kicsit az ember el és elmélázik azon, hogy vajon kiknek is főzheti a kávét. Az eredeti tervem része az volt, hogy majd a kedves törzsvendégekkel jókat beszélgetek és egy idő után megemlítem, hogy fotózgatok....hát ezen a helyen ez esélytelennek tűnik, mert itt az emberek nem beszélnek. Miről is beszélnének?
A kollégák viszont nagyon kedvesek, vegyes a csapat, de mindenki egy karakter. Van egy angol fiú, pszichológusnak készül, tanulja is egyetemen, ő mindenkit analizál és hihetetlen önbizalma van, de mit lehet mondani...angol...mégis nagyon kedves és vele első perctől meg is volt a kölcsönös szimpátia, és könnyű is a közös munka. Van egy litván lány, aki teljesen "barbibabás", de nagyon kedves, készséges, és nem is rossz amit csinál, vele is jól kijövök. Ezen kívül a barista szekcióban még van egy fekete nő, aki meglehetősen mókás....nagyon lassú, nem igazán tud gondolkodni, de mint jellemkomikum fergeteges. Az akcentusa és a mély hangja is magára vonja a figyelmet. Még egy francia fiú is a csapat tagja, igencsak kellemes társaság. Őt aztán semmi sem izgatja, mindig halál nyugodt, és ő csinálja jól, mert tudja, hogy órabérben fizetik....innentől meg minek siessen? :)
A manager egy félig lengyel félig holland származású meleg pasi, aki amúgy Norvégiában nőtt föl, de Angliában kötött ki, és itt meg is házasodott.
Ez tehát az alap csapat, de még dolgoznak a kasszánál és az ételeknél is. Alapvetően mindenki nagyon kedves, és mondhatom, hogy igen jól kijövünk.
Most, hogy az alap szereplőkről pár mondatot ejtettem, egy két igencsak mókás szituációt és eseményt is megemlítenék.
A boltot úgy kell elképzelni, hogy valaki bejön, megnézi milyen ételek vannak, majd beáll a sorba a kasszánál, ahol felveszik a rendelését és fizet. Ebben a pillanatban egy kijelzőn megjelenik a rendelés a baritsa állomásokon, ahol mi dolgozunk, ezért itt másodpercenként villannak fel a rendelések, nem véletlen vagyunk ennyien, és általában minimum 3 kávégép van működésben. Egy gépen két ember dolgozik, hogy hatékonyak legyünk. Egy rendelés a kijelzőn úgy néz ki, hogy felül van a vendég neve, alatta az italának a rövidítése, hogy milyen kávét/kávékat kért, majd pedig az egész elkezdi számolni a perceket és másodperceket, hogy mennyi idő alatt készítjük el a rendelést. 2 percig zöld téglalapban látjuk, ha már két és három perc között járunk, narancssárga lesz, 3 és 4 perc között piros, 4 perc felett pedig pirosan villog a rendelés...Ezt érdemes tudni a történetekhez.
Érdekes adat továbbá, hogy a vendégeink 90%-a férfi, és az italok majdnem 100%-át zsírszegény tejjel rendelik. Mindennapos eset, hogy Richard nevű vendégek érkeznek (bár a fekete lány szerint hétfőnként nem jönnek a Richardok). Amikor elkészül egy ital, akkor kiabáljuk a vendég nevét és az italát....hát a manager az a nagyon meleg típus, aki férfias alkata és arcvonásai ellenére nőies hangon sápítozik az éterbe, hogy "Richard, kész a cappuccino", ezt megismétli 4-5x, de Richard sehol sincs, felmerül a kérdés, hogy lehet, hogy a klotyón ül a keresett vendégünk, de általában csak valahol a boltban lézeng az okostelefonját nyomkodva...ilyenkor lép közbe az aprócska termetű fekete leányzó, aki artikulátlan hangon iszonyatos hangosan elhörgi magát, hogy "Riiiccchhaaard, kész a cappuccinó", hát láss csodát, egy másodpercen belül Richard megérkezik, és boldogan viszi a kávéját...ez a jelenet mindenkit megnevettet és napi minimum 20x látjuk, mégsem unjuk meg soha...valahogy a két hang és test összecserélődött.
Egy másik egészen elképesztően abszurd történet a francia fiúhoz kapcsolódik, aki amúgy zseniális....általában egyedül dolgozik egy gépen, mert nem igazán csapatjátékos típus, és valahányszor elhaladunk mellette, mindig csak azt látjuk, hogy 20 ember áll körülötte, várja a kávéját, miközben a franciánk fütyülve csinál valamit, legtöbb esetben nem kávét, és a kijelzőjén 20 rendelés villog pirosan...amúgy fantasztikusan relaxáló vele dolgozni, az ember sosem érzi a nyomást....hát vele történt egyik nap, hogy festegetett egy boltban a falra (a cégen belül x ember készíti a menüket, krétával a falakra, ez egyfajta rajzos, design munka), és valahogy leesett egy asztalról a szegény srác, eléggé beütötte magát, de ez még semmi, úgy esett a fejére, hogy elfelejtett angolul. Ilyen van, nem csak állítólag, de szerencsére ő másnapra visszanyerte az amúgy sem túl választékos angolját. Amikor az eset történt, akkor a manager halálra vált arccal rohangált, hogy találjon valakit, aki beszél franciául, mert a szegény gyerek meg azt nem értette, hogy miért nem értik amit mond. Végül kórházba vitték, de másnap már egy házibuliba is eljött, és értette, hogy mit beszélünk.
Ez nem vicces történet, de valahol mégis az emberek jót nevetnek ezen, így utólag.
Hát ilyen és ehhez hasonló történetek vannak, sosem unatkozunk, és akármennyire is sokat dolgoztam, mindig mosolyogva jöttem haza, tele élményekkel. Nagyon a szívemhez nőtt a hely, és a munka. Persze sajnos Londonban vagyok, és a jó sosem tart sokáig....de valahogy mindig épp időben érkezik egy mentőcsónak.
Itt kezdenék bele a második fejezetbe.
Egy szerdai napon Eszter barátnőm írt egy üzenetet, hogy mit szólnék hozzá,ha náluk dolgoznék. Ez a mondat némi magyarázatot kíván...a náluk, az egy independent kávézó, a londoni legjobb 15 hely egyike, egy családi vállalkozás a város északi részén. Két boltjuk van, de egy csapat, mindössze 20 fő dolgozik a cégnek, és ők mind a két boltban, felváltva. Van konyha, ott a szakács,a pék és a mosogatószemélyzet dolgozik, illetve mivel alapvetően kávézóról van szó, nyilván baristák és a pincérek. Elég elit hely, a törzsvendégek között nem kevés a híresség. Egy ausztrál pasi és egy angol nő (házaspár) vezeti a céget. A történethez fontos tudni, hogy ez az a hely, ahová jóformán csak ajánlással lehet bekerülni, és viszonylagosan meg is fizetik a munkát. Ide hívtak a tavalyi hazaköltözésem előtt, és akkor erre mondtam nemet. Valahol talán bántam is, hogy nem vágtam bele, de már eldöntöttem, hogy haza fogok menni. A helyzet most sem volt könnyű, hiszen volt már munkahelyem itt, amit nagyon szerettem, és a jobb fizetés ellenére is gondolkodtam. Végül Eszter megadta a számom a főnökének, aki másnap sokszor próbált hívni, később beszéltem is vele. A pasi nem igazán hagyott szabad teret nekem, mert kész tények elé állított és mondta, hogy pénteken menjek be egy próbanapra. Én jeleztem, hogy van főállásom, amit szeretek, és dolgozom pénteken. Végül szombatban állapodtunk meg. Egész éjjel gondolkoztam, és végül már majdnem eldöntöttem, hogy felhívom a fickót, és lemondom, mondván, hogy túlságosan szeretem a munkahelyem, és nem hagyom ott. Másnap, pénteken, bementem a H+H-ba, és reggel a manager azzal fogadott mindenkit, hogy rendkívüli megbeszélést tart, ugyanis a cég a csőd szélére került. 40 boltból 20-at bezárnak, a főnöki irodában dolgozó 60 emberből 55-öt ki is rúgtak. Megnyugtatott minket, hogy velünk nincs baj, a mi boltunk (mivel a cég teljes bevételének a 70%-át teszi ki, a hihetetlen forgalmunk miatt) biztonságba van, de a bezárt boltokból bár nagyon sokakat elbocsátanak, mégis pár baristát, akiket kiugró tehetségeknek tartanak, megtartanak, és őket áthelyezik a megmaradó boltokba, amiből nem kell túl sokat gondolkozni, hogy kitaláljuk, hogy mi lesz. Kevesebb óra mindenkinek, és onnan a mindennapi életünk finanszírozása kérdőjeleződik meg. Ezek hallatán a gyomrom görcsbe rándult, és akkor jöttem rá, hogy ez a másik felkínált állás okkal történt, és eldöntöttem, hogy másnap, szombaton elmegyek arra a próbanapra.
Így is történt, a főnök maximum 15 percig nézte, hogy hogyan dolgozom, és utána állást ajánlott. Voltak a háttérben érdekességek, amikről most nem teszek említést, de a lényeg csupán annyi, hogy nem mondtam egyből igent. Eszteren keresztül már ismertem az ott dolgozók egy részét...és azzal összehasonlítva, hogy milyen emberekkel dolgozom és dolgoztam a H+H-ban, szörnyű egy csapat van ott. Nem túl érdekes személyek, mindenki mindenkit abban a pillanatban elkezd kibeszélni, amint kilépett az ajtón, igazán gyomorforgató közeg. Pedig fontos lenne, hogy egy minimális szimpátia meglegyen, legfőképp, mivel heti minimum 70 órát azokkal az emberekkel dolgoznék. A lényeg, hogy megmondtam a főnök úrnak, hogy előbb beszélgessen a csapatával, hogy ők is örülnének-e nekem, ha a munkatársuk lennék. Mondta, hogy akkor majd hétfőig szól. Végül vasárnap hívott is, hogy még mindig munkát ajánlana, de döntsek már, hogy kell-e vagy sem. Végül igent mondtam, bár vérzett a szívem. Hétfőn bementem beszélni a manageremmel, elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és végül azt találtam ki, hogy nem mondok fel, csak részmunkaidős leszek. Az heti 6 órás szerződést jelent, ami nem sok, de mégis a nagyobb baj, hogy a másik helyen dolgozok heti minimum 5 napot, a heti jó esetben két szabadnapomból meg egyet a H+H-ban. Az heti 70+ óra munka, és egy nap alvás...nem tudom mennyire fogom bírni...de még egy ideig ezt próbálom húzni.
Az utolsó teljes munkaidős hetemen a H+H-ban még azért kicsit alakított az élet, ugyanis a leépítésnek áldozatul esett a managerem is, és ezzel minden ismét veszélybe került. Az én megállapodásom ugyanis vele köttetett, és nem lehetett tudni, hogy az új manager is hajlandó lesz-e részmunkaidőben megtartani engem, azzal a feltétellel, hogy heti csak egy napot dolgozom. Most időben az események ott tartanak, hogy másfél hete már teljes állásban dolgozom az új helyen, ami nem kicsit visel meg, elképesztő tempóban kell dolgozni, minden nap 12-13 órát egy 30 perces szünettel. Az emberek nem túl támogatóak, és ehhez hozzájön annak a ténye, hogy minden poszton egy műszak (az egy nap, nyitástól zárásig) alatt csak egy ember dolgozik, azaz egy nap csak egy szakács van, egy barista, egy pincér, stb. Ennek van jó oldala, az hogy a kávégép az enyém, csak én vagyok rajta, a saját receptjeimmel dolgozok és az elejétől a végéig minden kávét én készítek, de a hely kis mérete nagyon nagy gátló tényező, és iszonyatos tempóban kell dolgozni, ami nem teszi lehetővé azt, hogy tökéletes minőséget produkáljon az ember. Még bele kell rázódnom, nehéz lesz, de jó lenne bírni egy ideig legalább, mivel anyagilag sokat segítene rajtam a dolog, pláne így az elején, hogy még vannak tartozásaim.
Mindent összevéve ezen tények mögött azért hatalmas lelki tusákat vívtam meg, mert naponta kellett újraterveznem mindent. A H+H az a cég volt, ami növekedett ebből adódóan ezer úton lehetett volna elindulni, versenyeztünk, design munkákat is végeztem, és mellette tanultam. Ott volt végső célként az a bizonyos 'coach' pozíció, hogy taníthatnám a kezdőket erre a fajta kávékészítésre. Tudtam, hogy ott érdemes kivárni, és tanulni. Hiába szoktam már vissza, sőt fejlődtem is baristaként, mégis azt éreztem, hogy ez egy hosszú és élményekkel teli út lehet, aminek a végén majd arra érdemes leszek, hogy independent kávézókban próbálkozzak. Most pedig a nagy jövő összeomlott a cég válságával, viszont mindezeket a lépcsőket kihagyva jött egy independent lehetőség, ráadásul az, amivel egyszer nem éltem, valahogy azt éreztem, hogy ez nem lehet véletlen...menni kell. És igen, jó, hogy megléptem most, és nem vártam éveket arra, hogy mindenben a maximális tudást elérjem, mert most látom, hogy ez lehet, hogy anyagilag egy árnyalatnyit többet ad, de szakmailag nem hogy nem több, inkább kevesebb. És itt nincs út tovább. Barista vagy, az is maradsz. A tulajdonosok nem tudnak még annyit sem, mint az alkalmazottak, és pont ezért nem értik a problémáinkat. A gépek megfelelőek, de nem olyan jók, mint a H+H-ban voltak, és mint minden vállalkozás, ez is egy üzlet. A pénzről szól, arról, hogy hogyan lehet minél többet eladni...a főnök néha szinte szó szerint ostorral veregeti a hátunkat, hogy "gyorsabban, gyorsabban"...egy pohár vizet nem tudok meginni 4-5 órán át, mert ez nem az a hely ahol meg lehet állni. A válasz pedig, bármilyen panaszról is legyen szó, mindig ugyanaz, "majd megszokod!". Itt általában a felmondások is érdekesek, valaki a nap közepén kisétál az ajtón, és nem jön többet vissza. Körülbelül ilyen is az egész. Több volt H+H-os ismerősöm is próbálkozik independent helyeken, és 90%-ban ugyanez a tapasztalatuk. Csalódottak, mert látják, hogy ez a tudás, amit megszereztünk, nem használható, maximum a versenyek világában.
A múlt héten történt, hogy a főnököm ott állt mellettem, és egy nő fél shot espressot kért a kávéjába. A nagyságos úr mellettem pedig megszólalt, hogy "haladjunk!", állítsam le az espressot folyás közben a felénél...jó lesz az úgy, mondván. Akkor egy kisebb sokkot kaptam, mert elvileg ő azért fizet engem, hogy beállítsam neki a gépeket, hogy a lehető legjobb espressot szolgáljuk fel. Aminél egy bizonyos (22-30 másodperc közötti) időre kalibrálom be a kávé lefolyását, hogy a lehető legkellemesebb íz jöjjön ki a végén. Ha a felénél leállítom, akkor csak az olaj és a csersav jön ki belőle, és sokkal erősebb lesz az íze, mintha lefuttatnám a shotot és kiönteném a felét...ehhez pedig még csak atomfizikusnak sem kell lenni, hogy az ember rájöjjön...hát igen...és hiába kávézik ott a Coldplay zenekar vagy H.B. Carter, ettől még nem lesz jó hely.
Az egyetlen ami miatt még próbálok nem kisétálni az ajtón műszak közepén, az az, hogy nagyon törzsvendég központú, mivel elit környékeken van mind a két bolt, ezért olyan is a vevőkör, de nem bánom, mert itt nagyobb eséllyel lehet a fotózással is próbálkozni, és egy idő után elkezdek kifejezetten fotós munkákat keresni majd. Studiókban asszisztensként, vagy bármit.
De az valahol jó érzés, hogy onnan sikerült folytatni mindent, ahol abbahagytam, és már egy picit annál is előrébb vagyok tapasztalatban, mint amit gondoltam, hogy egy év után lehetek.
Sajnos időm magamra nem túl sok van, a munkán és a minimális alváson kívül túl sok dolog nem történt. Néha szeretném hallani a saját gondolataimat, de a fizikális kimerültségtől már az sem megy....ezeket is összeszedni, és leírni is egy igazi kihívás volt már.
Kicsit érdekes élmény az is, hogy én, aki mindig mindent úgy megterveztem, és küzdöttem érte, hirtelen ott találom magam, hogy most hagyom, hogy az élet elrendezze a dolgokat, és merek kockáztatni, vagy váltani, ha valami érdekesebb jön szembe. Ez valahol jó érzés, de tudom, hogy nem fog sokáig tartani.
Nem nagyon tudok tervek nélkül élni.
Az élet mindenesetre ugyanolyan szürreális itt, mint mindig. Minden megtörtént, és a lehető legfurcsább módokon. Onnan folytattam, ahol abbahagytam, minden megismétlődött. (Az az ember, aki egyszer besétált a Starbucksba egy kávéért, és utána nyolc hónapig volt is meg nem is, most is besétált az új kávézóm ajtaján, kérni egy kávét. Az egy nem kicsi képzavar volt, mert ez egyszer már megtörtént, pont ugyanígy...kiderült, hogy munkát váltott és a két háztömbbel arrébb lévő étteremben dolgozik...Hát ez a város lehet, hogy tízmilliós, de mégsem elég nagy, és az ember itt sem menekülhet el a múltja elől. Ennek ellenére néha nem is baj kihúzni a tüskéket, de látni kell, hogy bár az események jóformán tökéletes pontossággal ismétlődnek néha meg, nem szabad ugyanúgy csinálni már, ha valami nem vezetett semerre, hagyni kell.)
A H+H szaktudásban, fejlődési lehetőségében de legeslegfőképpen a gondosan kiválasztott embereik miatt mindig is életem legjobb munkahelye lesz, azt hiszem. Ennek ellenére, így hogy a cégen belüli utak már nem nagyon vezetnek semerre sem, előbb vagy utóbb fel kell mondanom. Két munkahelyet nem bír az ember el egyszerre, pláne, ha mind a két helyen dupla műszakban dolgozik, és minden nap. Ha van is heti egy szabadnapom, akkor csak alszom, és próbálok túlélni...
A sors másik igen érdekes iróniája az is, hogy anno, amikor felmondtam egy éve a H+H-ban, épp manager váltás volt és egy David nevű angol kis fickót kaptunk, végül nála mondtam fel...nagyon kérlelt akkor is, hogy ne menjek, és most, hogy újra itt dolgozom, és már félig kint vagyok a cégből, ismét manager váltás van, és ki lett az új managerünk? Hát a David, az a David, azt hittem rosszul látok...elmeséltem neki is, hogy mi a helyzet, kérdezte, hogy nem akarok-e visszamenni főállásba, de végül nemet mondtam. A jó része a dolognak az, hogy neki már nem kell bizonyítanom, tudja, hogy tudom a dolgom, és megtart részmunkaidőben. Bár ahogy említettem, hamarosan ismét beadom a felmondásom, Davidnek. Azért furcsa helyzetek ezek.
Most itt állok, ma csütörtök van, a következő szabadnapom talán a jövő hét végén lesz, de amint lesz erőm írok!
