Nem szeretném hosszan részletezni az
eseményeket, de pár dolgot elméselek.
A
megrendelőm a menyasszony egyik fiú testvére volt, az én volt kollégám. Ő
amikor megkeresett elmondott pár dolgot, többek között azt, hogy ez egy kisebb
esküvő lesz, és nem lesz nagy felhajtás. Én gondoltam az nem is baj, és az első
nap után már nagyra kerekedtek a szemeim, látva a kis (szűk)családi kört, ami
200 fő volt....Másnap az esküvő napján pedig megérkeztem a megbeszélt helyre,
ismét a felhőkarcolós negyedébe Londonnak.
Ami akkor kezdődött, 
Ekkor kezdetét vette a bevonulás...Majd a menyasszony elfoglalta székét egy elkülönített, rendkívül kicsi teremben...
Ezen események dokumentálása után, kiadták az utasítást, hogy a vendégek bemehetnek a terembe, ahol a vacsora lesz, én követtem őket. Egy függönyt elhúzva ez a látvány fogadott...
Nem nagyon tudom hogyan lehetne definiálni, de talán nem is kell, hiszen a képek jól mutatják ezt a gondosan összeválogatott tömény színes csillogást. Előre is elnézést, de elhatároztam, hogy dokumentatív jelleggel számolok be az eseményekről, ezért a legborzalmasabb képeket raktam csak át fekete-fehérbe.
A menyasszony szobájába a rokonok egy-egy fénykép elkészítése erejéig beléphettek és megpillanthatták az este egyik főszereplőjét.
A vőlegény is végre megérkezett, természetesen egy hatalmas limuzinnal....
Egy rövid, férfiak körében történő imádság alatt az emberek elfoglalták helyüket az asztaloknál, és megkezdődött a lakoma, alkohol nem volt, de Cola annál több...
Itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy a vőlegény eszik, a családtagok és vendégek esznek, és a menyasszony még mindig sehol...kiderült, hogy ez nem véletlen, neki ugyanis nincs még joga megjelenni a fiú családja előtt....a desszert után pedig végre beharangozták, hogy a terembe bevonul a menyasszony és elfoglalja helyét a vőlegény mellett...
Majd megkezdődött a ceremónia. Szemet szúrt, hogy sem a bevonulás sem a szertartás alatt nem igazán nézett egymásra a pár, mindig lesütött szemmel hajtották végre az utasításokat...
Ekkor bejelntették, hogy a menyasszony anyukája fog a színpadra lépni, lekapcsolták a fényeket, és tilos volt fényképeznem. Ami akkor történt elképesztően megrázó volt. A néni, akinek csak a szeme látszott ki a kendő alól, amit viselt, irtózatos hangerővel, visítva, üvöltve, ordítva jajveszékelő sírásba kezdett...ezt követte az összes nő, és a menyasszony is összeomlott...a férfiak úgy támogatták ki a nőket, és mindenki kiabált, hogy vége az esküvőnek, irány haza. Én nem tudtam, hogy mi történik, mi ez az egész, és miért sírnak annyira, hogy járni is alig tudnak, még a lány családjának férfi tagjai is, az újdonsült férj, pedig lesütött szemmel, komor arccal viselte ezt...
A megrendelőm a luxus BMW-jével felajánlotta, hogy hazavisz, tekintve, hogy éjjel volt ekkor már. Az út során nagyon illedelmesen faggattam, hogy mégis világosítson fel, hogy mi is történt. A választ megkaptam, a lányt eladták, és mostantól a fiúval a fiú családjánál kell élnie, a családja csak ünnepek alkalmával láthatja. Kérdeztem, hogy ismerte-e a fiút, azt válaszolta, hogy igen, találkoztak már, remélhetőleg megszokják egymást és boldogok lesznek.
Én ezt nem tudom elemezni, nem is akarom...egy biztos, a huszonegyedik századi London, luxus, elképesztő kocsik, mobiltelefonok, selfiek és csillogás világában elfér az, hogy valakit egy jóformán idegennek eladjanak, és ez így természetes számukra. Ez az, amit mi soha nem fogunk valószínűleg megérteni...szerencsére.
Én ezt nem tudom elemezni, nem is akarom...egy biztos, a huszonegyedik századi London, luxus, elképesztő kocsik, mobiltelefonok, selfiek és csillogás világában elfér az, hogy valakit egy jóformán idegennek eladjanak, és ez így természetes számukra. Ez az, amit mi soha nem fogunk valószínűleg megérteni...szerencsére.
