Nem is tudom hol kezdjem, hogy kezdjem…csapongani fogok és
azok értik majd igazából, akik hallottak már az első itteni utamról. Előre
szólok, semmilyen nemű szépirodalmi vonatkozást ne keressetek a soraimban,
pusztán egy nyilvános napló mindez, amelyben a naptárbeli időpontokon és
bejegyzéseken túl benne foglaltatik az is, hogy mikor mit éreztem.
Egészen szürreális minden. Felszállni egy repülőre amiről
tudom, hogy hol tesz le, ott mi vár majd rám, pontosan ismerem minden részletét
és az érzések melyek egy új helyhez kapcsolódnak nem születnek, hanem már
megvannak, semmi izgalom, inkább csak valami végtelen kiábrándultság érzés és
egyetlen szó: ISMÉT...
Erre a helyre vágytam hosszú éveken át "gyerekként", aztán felfedeztem
magamnak, éltem itt, dolgoztam itt, és éreztem itt. Minden része a városnak már
mesélt nekem, mindenhol jártam szinte, és ez már csak emlékként élt tovább.
Erre ismét vissza, ide, aminek már volt egy olvasata, amit egyszer már
megéltem, és a végén úgy döntöttem vissza fogok menni, HAZA.
Otthon biztos lettem benne, hogy ennyi volt nekem London,
megvan a történetem, ahogy mindenkinek itt, megvoltak a miértjeim és a
válaszaim. Nem akartam visszatérni ide, ahol már volt egy teljes életem az
életben, aminek volt eleje és vége, elkezdődött és lezárult úgy hogy egy teljes
ívet írt le, amit tudtam jól, folytatni nem lehet. Mégis ide sodort az élet,
persze ennek is megvoltak a pozitívumai, járt út….
Ahogy bőrönddel, hajnalban elindultam, szinte napra pontosan
úgy mint négy éve, most is egy útitárssal, de immáron hiányzott a kellemes
várakozás, a „mi lesz majd?” kérdés már nem örömteljes volt, megváltozott, helyette inkább annyi lüktetett bennem, hogy „meg tudom vajon csinálni másodszor is?”. Közben két sorral
előttem ült az az ember a repülőn, aki most az útitársam és aki miatt részben 2008-ban
elindultam, és végül megköszöntem neki mindazt amit itt megéltem és aminek a
katalizátora, a felé érzett "dühöm" volt.
Most nem akartam eljönni
otthonról, jó volt nekem, egész volt az életem, mégis ismerjük, mindig van
valami ami sajnos kényszeríti az embert. De nincsen bennem düh, harag és semmi
heves ellenszenves érzés és pont ettől nehéz most, és érzem, hogy
nem lesz egyszerű, főleg ennyi ideig itt lenni.
Százszor visszafordul(hat)tam volna, mégis eljöttem, még nem
tudom, hogy miért, nem tudom, hogy mi lesz most a történetem, de egy bizonyos
azt folytatni nem fogom, amit egyszer itt hagytam, mert nem is tudom.
Megérkeztünk és a városba a transzfer busz Archway-en keresztül
ment, amit ahogy megláttam nem tudom elmondani mit éreztem. Olyan volt mintha
megint álmodnék, és nem a kellemes értelmében a szónak. Imi kérdezte mindig,
amikor régen itt lődörögtünk, hogy nem olyan ez, mintha csak egy álom lenne
amiből felébredünk egyszer(?), én is így éreztem, és amikor anno a családom
meglátogatott Imi ismét feltette a kérdést, hogy „Most már valóságos?” amire csak annyit tudtam akkor felelni, hogy „nem, hanem olyan, mintha
ők is belekerültek volna az álomba”. Valamiért most ugyanezt érzem, hogy
visszatért ez az álomszerűség, és képtelen reális állapottá
alakulni az hogy itt vagyok. Nem hordok ékszereket, nincsen piercingem,
összefogom a hajam, és az vagyok, aki csak itt tudok lenni, és kutatnom kell, hol
van a Piliscsabára járó művtöris lány, az aki fél felszállni a repülőre. Miért
van az, hogy amikor Londonba megyek, vagy onnan jövök, akkor nincsen ez. Itt miért nem félek reggel a ködben és sötétben egyedül elindulni, amikor mindenhol rókák lófrálnak?(Igazából.)
De a
legfőbb kérdés, HOL VAN IMI???
(Hol vagy Imi? Kazahsztánban, tudom, de ez akkor is hiba
a mátrixban. Nekem eddig ha valaki azt mondta London, akkor természetes volt, hogy itt vagy.)
Beértünk (belső) Londonba, jöttek az ismert helyek sorra, és
két órája sem voltunk itt, amikor megállt velünk az autó a Glenarm Road 170
előtt, ahol laktunk, ahol megismertem Imit, ahonnan anno is elindultam. Akkor
éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű. Minden ugyanolyan, kívülről, de mégis más.
A házon semmi változás, de már mások lakják, és innen elindulva sorolhatnám. A
kinti telefonom ismét bekapcsoltam, melyen a dátum négy évvel ezelőtti, bementem
abba a kávézóba, ahol dolgoztam, már senki sincsen ott a régi munkatársak
közül, van akikről a mostaniak nem is hallottak, Archwayen találkoztam egyetlen
emberrel, a Kolival, aki akkor is itt volt, de ott meg a bár épült át. Itt
vagyok, ismerek kívülről mindent, a helyeket, az útvonalakat, a szagokat, ugyanolyanná lettem,
aki itt voltam, futok, mint mindenki, leintem a buszokat és így tovább, viszont
minden amire emlékeztem, már nincs. Van, de mégsincs, és ez a legrémisztőbb,
olyan mint egy rossz álom, megyek és keresek valakit, aki már évek óta nem is
járt erre, vagy elköltözött, számot változtatott. Most éreztem meg, hogy
tényleg eltelt négy év, és már mások vannak itt, más életek íródnak. Azt hittem London változtatott meg, az első hosszabb kinti időszakom, de már látom, hogy sokkal több dolog változott feltűnés nélkül, míg otthon voltam s csak akkor jöttem ide, ha akartam, és csak a szemem kellett becsukni hozzá.
Nagyon sok érzés kavarog bennem, amiket próbálok elfojtani,
de persze elő meg előtörnek. Mondják is, hogy nem igazi londoni az ember, amíg
nem sír valamiféle tömegközlekedési eszközön. Ezt anno is megtapasztaltam, meg
most is. Én, aki otthon képtelen vagyok még szinte elérzékenyülni is, itt
folyamatosan potyogtatom a könnyeimet. Mindentől képes vagyok sírni, még attól
is, ha egy kislányt látok, aki pityereg (mint utóbb kiderült azért mert
csúfolta egy osztálytársa).
Meg persze itt bár mások vannak most, de az élet
változatlan, minden bevándorló olyan helyeken dolgozik, ahol anno (lásd. vendéglátás), munka van,
de perspektíva nincsen és patkányok rohangálnak most is a kukák között az
esőben. Ráadásul mennyi….(ez amúgy nem vicc, hatalmasak, és hangosak.)
Ez London, a rohadt nagy önmegvalósító hely, ahol az itteni
minimálbérért sorban állnak a lelkek rabszolgának.
Egytől nem félek, mégpedig attól, hogy itt maradok. Amint
letelik az egy év, megyek haza, és többet már remélem tényleg nem jövök vissza
ide, még turistaként sem.
Persze megpróbálom előnyömre fordítani a tapasztalataimat,
okosabban tudok élni, meg spórolni is könnyebb így, hogy pár éve már megfizettem
a tanulópénzeket.
Végül is most sikerült kifele költözni, normálisabb
környékre, ahogy anno terveztem, északabbra van a munkahelyem is, így nem
annyira forgalmas, bár elég nagy hely. Most is egy kávézó ahol dolgozom, csak
most nem Caffé Nero, hanem Starbucks. Mondjuk az összes Mo-t körülvevő
ellenséges országból van 1-1 ember a kollégáim között, szval magyarként annyira
nem jó, de a cég amerikai így nem nagyon lehet fúrni, mert akkor egyből repül az
ember. Arról nem is beszélve, hogy a bolt vezetője egy chilei félig sötétbőrű,
félig húzott szemű elég különös keverék. Eleinte mindig könnyen mosolygtam rá,
hiszem csak rá kellett nézni, de amúgy kedves kis fickó, idősebb már és
hobbiból fest, de ám elég jókat.
Szóval van itt minden mint a búcsúban, és az angolok még
mindig a legidiótább nép a földön. Ez a külön csap a hideg és meleg víznek
megszokhatatlan, a fordított közlekedésre is vissza kellett állni, de persze a
lámpát nem fel, hanem le kell kapcsolni, a zárat nem zárjuk, hanem nyitjuk és
ami még nekem is új volt az az ablak. Egyszerűen zseniális, kifele nyílik, de a
kilincs természetesen bent van(azt ők se tudták máshova tenni), így soha nem
fogsz ide szúnyoghálót tenni... Kretének.
Bevezetésül ennyit....
