"...Vigyél által ezen a világon..."

Nem is tudom hol kezdjem, hogy kezdjem…csapongani fogok és azok értik majd igazából, akik hallottak már az első itteni utamról. Előre szólok, semmilyen nemű szépirodalmi vonatkozást ne keressetek a soraimban, pusztán egy nyilvános napló mindez, amelyben a naptárbeli időpontokon és bejegyzéseken túl benne foglaltatik az is, hogy mikor mit éreztem.

Egészen szürreális minden. Felszállni egy repülőre amiről tudom, hogy hol tesz le, ott mi vár majd rám, pontosan ismerem minden részletét és az érzések melyek egy új helyhez kapcsolódnak nem születnek, hanem már megvannak, semmi izgalom, inkább csak valami végtelen kiábrándultság érzés és egyetlen szó: ISMÉT...

Erre a helyre vágytam hosszú éveken át "gyerekként", aztán felfedeztem magamnak, éltem itt, dolgoztam itt, és éreztem itt. Minden része a városnak már mesélt nekem, mindenhol jártam szinte, és ez már csak emlékként élt tovább. Erre ismét vissza, ide, aminek már volt egy olvasata, amit egyszer már megéltem, és a végén úgy döntöttem vissza fogok menni, HAZA.

Otthon biztos lettem benne, hogy ennyi volt nekem London, megvan a történetem, ahogy mindenkinek itt, megvoltak a miértjeim és a válaszaim. Nem akartam visszatérni ide, ahol már volt egy teljes életem az életben, aminek volt eleje és vége, elkezdődött és lezárult úgy hogy egy teljes ívet írt le, amit tudtam jól, folytatni nem lehet. Mégis ide sodort az élet, persze ennek is megvoltak a pozitívumai, járt út….

Ahogy bőrönddel, hajnalban elindultam, szinte napra pontosan úgy mint négy éve, most is egy útitárssal, de immáron hiányzott a kellemes várakozás, a „mi lesz majd?” kérdés már nem örömteljes volt, megváltozott, helyette inkább annyi lüktetett bennem, hogy „meg tudom vajon csinálni másodszor is?”. Közben két sorral előttem ült az az ember a repülőn, aki most az útitársam és aki miatt részben 2008-ban elindultam, és végül megköszöntem neki mindazt amit itt megéltem és aminek a katalizátora, a felé érzett "dühöm" volt. 

Most nem akartam eljönni otthonról, jó volt nekem, egész volt az életem, mégis ismerjük, mindig van valami ami sajnos kényszeríti az embert. De nincsen bennem düh, harag és semmi heves ellenszenves érzés és pont ettől nehéz most, és érzem, hogy nem lesz egyszerű, főleg ennyi ideig itt lenni.

Százszor visszafordul(hat)tam volna, mégis eljöttem, még nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogy mi lesz most a történetem, de egy bizonyos azt folytatni nem fogom, amit egyszer itt hagytam, mert nem is tudom.

Megérkeztünk és a városba a transzfer busz Archway-en keresztül ment, amit ahogy megláttam nem tudom elmondani mit éreztem. Olyan volt mintha megint álmodnék, és nem a kellemes értelmében a szónak. Imi kérdezte mindig, amikor régen itt lődörögtünk, hogy nem olyan ez, mintha csak egy álom lenne amiből felébredünk egyszer(?), én is így éreztem, és amikor anno a családom meglátogatott Imi ismét feltette a kérdést, hogy „Most már valóságos?” amire csak annyit tudtam akkor felelni, hogy „nem, hanem olyan, mintha ők is belekerültek volna az álomba”. Valamiért most ugyanezt érzem, hogy visszatért ez az álomszerűség, és képtelen reális állapottá alakulni az hogy itt vagyok. Nem hordok ékszereket, nincsen piercingem, összefogom a hajam, és az vagyok, aki csak itt tudok lenni, és kutatnom kell, hol van a Piliscsabára járó művtöris lány, az aki fél felszállni a repülőre. Miért van az, hogy amikor Londonba megyek, vagy onnan jövök, akkor nincsen ez. Itt miért nem félek reggel a ködben és sötétben egyedül elindulni, amikor mindenhol rókák lófrálnak?(Igazából.)

De a legfőbb kérdés, HOL VAN IMI???

(Hol vagy Imi? Kazahsztánban, tudom, de ez akkor is hiba a mátrixban. Nekem eddig ha valaki azt mondta London, akkor természetes volt, hogy itt vagy.)

Beértünk (belső) Londonba, jöttek az ismert helyek sorra, és két órája sem voltunk itt, amikor megállt velünk az autó a Glenarm Road 170 előtt, ahol laktunk, ahol megismertem Imit, ahonnan anno is elindultam. Akkor éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű. Minden ugyanolyan, kívülről, de mégis más. A házon semmi változás, de már mások lakják, és innen elindulva sorolhatnám. A kinti telefonom ismét bekapcsoltam, melyen a dátum négy évvel ezelőtti, bementem abba a kávézóba, ahol dolgoztam, már senki sincsen ott a régi munkatársak közül, van akikről a mostaniak nem is hallottak, Archwayen találkoztam egyetlen emberrel, a Kolival, aki akkor is itt volt, de ott meg a bár épült át. Itt vagyok, ismerek kívülről mindent, a helyeket, az útvonalakat, a szagokat, ugyanolyanná lettem, aki itt voltam, futok, mint mindenki, leintem a buszokat és így tovább, viszont minden amire emlékeztem, már nincs. Van, de mégsincs, és ez a legrémisztőbb, olyan mint egy rossz álom, megyek és keresek valakit, aki már évek óta nem is járt erre, vagy elköltözött, számot változtatott. Most éreztem meg, hogy tényleg eltelt négy év, és már mások vannak itt, más életek íródnak. Azt hittem London változtatott meg, az első hosszabb kinti időszakom, de már látom, hogy sokkal több dolog változott feltűnés nélkül, míg otthon voltam s csak akkor jöttem ide, ha akartam, és csak a szemem kellett becsukni hozzá.

Nagyon sok érzés kavarog bennem, amiket próbálok elfojtani, de persze elő meg előtörnek. Mondják is, hogy nem igazi londoni az ember, amíg nem sír valamiféle tömegközlekedési eszközön. Ezt anno is megtapasztaltam, meg most is. Én, aki otthon képtelen vagyok még szinte elérzékenyülni is, itt folyamatosan potyogtatom a könnyeimet. Mindentől képes vagyok sírni, még attól is, ha egy kislányt látok, aki pityereg (mint utóbb kiderült azért mert csúfolta egy osztálytársa).

Meg persze itt bár mások vannak most, de az élet változatlan, minden bevándorló olyan helyeken dolgozik, ahol anno (lásd. vendéglátás), munka van, de perspektíva nincsen és patkányok rohangálnak most is a kukák között az esőben. Ráadásul mennyi….(ez amúgy nem vicc, hatalmasak, és hangosak.) 

Ez London, a rohadt nagy önmegvalósító hely, ahol az itteni minimálbérért sorban állnak a lelkek rabszolgának.

Egytől nem félek, mégpedig attól, hogy itt maradok. Amint letelik az egy év, megyek haza, és többet már remélem tényleg nem jövök vissza ide, még turistaként sem.

Persze megpróbálom előnyömre fordítani a tapasztalataimat, okosabban tudok élni, meg spórolni is könnyebb így, hogy pár éve már megfizettem a tanulópénzeket.

Végül is most sikerült kifele költözni, normálisabb környékre, ahogy anno terveztem, északabbra van a munkahelyem is, így nem annyira forgalmas, bár elég nagy hely. Most is egy kávézó ahol dolgozom, csak most nem Caffé Nero, hanem Starbucks. Mondjuk az összes Mo-t körülvevő ellenséges országból van 1-1 ember a kollégáim között, szval magyarként annyira nem jó, de a cég amerikai így nem nagyon lehet fúrni, mert akkor egyből repül az ember. Arról nem is beszélve, hogy a bolt vezetője egy chilei félig sötétbőrű, félig húzott szemű elég különös keverék. Eleinte mindig könnyen mosolygtam rá, hiszem csak rá kellett nézni, de amúgy kedves kis fickó, idősebb már és hobbiból fest, de ám elég jókat. 

Szóval van itt minden mint a búcsúban, és az angolok még mindig a legidiótább nép a földön. Ez a külön csap a hideg és meleg víznek megszokhatatlan, a fordított közlekedésre is vissza kellett állni, de persze a lámpát nem fel, hanem le kell kapcsolni, a zárat nem zárjuk, hanem nyitjuk és ami még nekem is új volt az az ablak. Egyszerűen zseniális, kifele nyílik, de a kilincs természetesen bent van(azt ők se tudták máshova tenni), így soha nem fogsz ide szúnyoghálót tenni... Kretének.

Bevezetésül ennyit....