Azért ilyen a 'minden', hogy a 'semmi' fájjon....

Hajnali 3 óra 18 perc van, otthon ez már negyed 5...ez a bejegyzés inkább a magam javára íródik, de nem bánom megosztani. Az elmúlt egy hónap arról szólt, hogy próbáltam hallani a saját gondolataimat, de a fáradtság és a kedvetlenség teljesen eluralkodott rajtam. Napi 11 vagy több órákat dolgoztam, szó szerint bele is betegedtem, és minden egyes nap csak üresség volt bennem és egyetlen dolgot tudtam csupán, azt hogy ez így nem jó. Nem akarok hosszan mesélni a hétköznapjaimról a Ginger&Whiteban, de nyílván a soraim magyarázatra szorulnak.
Minden teljesen rendszertelenné vált és szétesett azáltal, hogy eltűnt a hétvége fogalma ismét, és tulajdonképpen nem volt szabadnapom. Minden nap ugyanolyan lett, sivár, unalmas és már nem is tudtam mit várni. Néha csak a nap végét vártam, szerettem volna valamit csinálni, de már annyira lemerültem addigra, hogy csak aludni tudtam. Az emberi oldala is gyászos volt, tulajdonképpen nem dolgozik egy érdekes ember sem itt. Mindenki belefásultan csinálta a dolgát, és egy csőd idegileg. Mindenki a maga módján kezeli ezt. Ami engem nagyon elszomorított, hogy van azért egy elég jelentős réteg, aki nem csak napi rendszerességgel iszik, de keményebben drogozik is. Azt mondják: "Csak ezzel lehet bírni". Hát ezt a szintet már megérteni sem akartam. Ez tipikusan az a munkahely, ahol nem nagyon tudtam szeretni semmit és senkit. Ott volt a kis kávégépem, de már az sem érdekelt egy idő után. Semmilyen jellegű motivációm sem volt, és szó szerint kényszeríteni kellett magamat arra, hogy gondolkozzak. Nem nagyon láttam kiutat. Egyik nap nagyon rosszul lettem, éreztem, hogy ez a fizikai kimerültségnek már egy olyan szintje, amikor a szervezete kiált az embernek. Aznap éjjel este 11 körül elaludtam, és mint mindig, akkor is teljes frászban voltam, hogy nehogy elkéssek, így ebben az éberálom állapotban próbáltam kihúzni reggelig. Hallottam, hogy a telefonom berreg, ergo ébredni kell, és mint az már megszokott volt, világomat nem tudva, nekiálltam készülődni, már teljesen felöltözve, elkészülve indultam volna, amikor jó szokásomhoz híven benéztem a konyhába, hogy lássam hány óra van a sütő kijelzőjén, és milyen szerencse! Ugyanis éjfél volt. Én simán elindultam volna éjfélkor munkába....és bevallom ez a történet utólag volt igazán rémisztő, mert akkor annyira nem voltam magamnál, hogy meg sem rezzentem, szó nélkül, teljes természetességgel mentem vissza aludni arra a maradék pár órára. Az egész állapotomat leírja amúgy ez a történet. Már kérdéseim sem voltak, csak mechanikusan cselekedtem.
Azt azért próbáltam mérlegelni, hogy miért is csinálom, és ugye a válasz, mint mindig...a pénz. De azért azt is realizáltam, hogy ez sokáig nem fog így menni, és mivel tényleg rettenetesen éreztem magam, eldöntöttem, hogy majd elkezdek munkát keresni. Ez a fokú fáradtság és rossz idegállapot amúgy nem csak a dolgozandó órák miatt és a rettenetes forgalom miatt volt, hanem azért is, mert itt egyszerűen mindenki telibe szarta, hogy dolgozni kéne. Röviden egy mondatban annyit, hogy egy műszak alatt a felállás annyi, hogy van egy konyha, ott egy darab szakács, egy pék és egy mosogatófiú, a másik egység a "floor", ahol a hét különböző napjaim más számú pincér/pincérnő, egy manager vagy annak az asszisztense és egy darab barista dolgozik. Ami a profit miatt jó így, mert több pincér, több vendég rendelését tudja felvenni, de a baj csupán annyi, hogy az egy szem szakács és barista meg azt sem tudja hol áll a feje, annyi rendelést kell teljesítenie egy időben. De még ez is hagyján, ami rosszabb, hogy pl. nekem, mint baristának annyi lenne a dolgom, hogy elkészítsem a papírra lefirkantott rendeléseket, utána meg elüvöltsem a bűvös szavakat, hogy "coffee up", majd a pincéreknek jönnie kéne és kivinni. Általában ezen a két helyen el is vérzik a dolog, mert hibásan írják le a rendelést, és legtöbbször túl elfoglaltak, hogy kivigyék az elkészült kávékat, amik nekem feltorlódnak, és munkafelület híján akadályoznak a következő italok elkészítésében, plusz egy idő után a kávé összeesik és nem szép...ilyenkor újra el kell készítenem, és innen ez egy véget nem érő harc. A lényeg, hogy nap, mint nap azt éreztem, hogy kisebb cserbenhagyásos gázolások áldozata vagyok. Kezdve onnan, hogy reggel általában késnek a kedves kollégák, mert előző este durván szétcsapták magukat, és nekem kell dupla munkát kell végeznem, így mire kinyitom a bolt ajtaját már szakad rólam a víz, és akkor még kedvesnek és frissnek is kéne lennem. A szabályzatban benne van, hogy nem lehet késni, de amennyiben megtörténik, ha a késés 5 perc, akkor a borravaló fele jár, ha pedig több, mint 15 perc, akkor nincs borravaló. Ez persze csak papíron létezik, mint tapasztalom, mert mindenki leszámolja magának is. Nem értek semmit, ugyanis mindenki mindenkit utál, de mégsem köpik be egymást, talán mert mindenki okot ad arra, hogy féljen, hogy róla is köpnének, de a felsőbb vezetés felé egyszerűen nem jutnak el a hírek. Egy hónap alatt itt én láttam az apró kihágásokat, de azt is, hogy valaki szünete alatt szívja fel a kokaint a klotyón, vagy épp bejön dolgozni totál részegen és a kasszából vesz ki pénzt, mondván, hogy kamera úgysincs. Ezek a dolgok pedig totál megmérgeztek. Ez az, amiről én nem akarok tudni, hogy létezik és pláne látni nem akarom. Felmerült a kérdés bennem, hogy köpjek-e, mondván, hogy az igazságérzetem kiált, és ez így nem működhet, de akkor meg jön a lelkiismeret furdalás, hogy ez most Júdás szerep lenne-e? A baj az, hogy nem egy vagy két ember csinálja, hanem majdnem mindenki, és a cég bezárna, ha erkölcsi alapon kirúgnák az alkalmazottak háromnegyedét. Így úgysem fog semmi sem történni, plusz a tulaj amikor a feleségével veszekszik otthon, ide menekül, a belső udvaron elszív fél doboz cigit, kicsit iszik mellé, általában vodkát sörrel, majd kocsival! elhajt....szerintem nem igazán hatná meg, ha nemtetszésem fejezném ki a látottak miatt.
Körülbelül így tudom leírni a mindennapok közegét, és szerintem érthető is, hogy miért lettem nagyon beteg és lázas pár hete...akkor két napig itthon feküdtem, de csak túl akartam élni, nagyon nem voltam jó formában. Két hete viszont történt valami, és igen, ismét...a segítség fentről jött.
Vettem az ikeában egy komódot, a legolcsóbb kis gagyi szart, a terv az, hogy majd kifestem, gondoltam ez segít, talán jobban leszek, ha valami szépet csinálok, és kicsit kiszakít ebből a rettenetből. Ezt a szekrényt szereltem este fél 12-ig egy szerdai napon, mert aludni szokás szerint nem tudtam...maga az, hogy kalapálhatok és szerelhetek...sokat segített, kijött egy kis feszültség, és akkor kaptam egy sms-t, annyi állt benne, hogy "Fent vagy még?" De nem ismertem a számot, így visszahívtam. Kiderült, hogy a Harris and Hoole-os manager asszisztens volt az. Tudta, hogy beteg voltam, mert akkor nem tudtam menni dolgozni, és először csak érdeklődött, hogy hogyan vagyok. Néztem is, hogy milyen kedves tőle, aztán bele is kezdett. Mondta, hogy egy hete beszélgetnek rólam az új managerrel, és most, hogy nem voltam, tisztán látták, hogy azért sok dolgot tartottam egyben és jól dolgoztam. Úgy fogalmazott, hogy "Azt akarjuk, hogy gyere vissza!" Tudták, hogy szeretek ott dolgozni, és a pénz miatt mentem el, ezért összeállítottak egy ajánlatot nekem, ami minden gyenge pontot lefedett. Két poszttal feljebb vennének vissza, ami valamennyi fizetésemelést is jelent, teljes munkaidőben, amire a cég heti 32 órás szerződést ad, nincs több órás, de kapok egy kiegészítő dokumentumot, amiben garantálják, hogy heti 40 órát minimum biztosítanak, és mivel órabérben vagyok fizetve, ez nagyon fontos. A szintlépésekhez kellő oktatásokat pedig fizetik, és heti két szabadnapom mindig lesz. Én itt ültem a kis matracomon, csak hallgattam...és nem akartam elhinni...mondta, hogy most kell eldöntenem, hogy akarom-e. A fizetésem így is kevesebb lesz, mint a Gingerben volt, de nem volt kérdés a válasz. Mondtam, hogy természetesen igen. Másnap elkezdték a cég vezetőségének beadagolni a kérést, és mondták, hogy értesítenek, amint elrendezték. Amíg nem volt biztos, nem tudtam felmondani, de másnap egészen más fényben láttam a világot. Döbbenetes volt a változás...újra élet költözött belém. Azt éreztem, hogy megmenekültem, és ez az egész csak egy rossz álom volt.
Aznap már nem vetett szét az ideg, amikor szarban hagytak, és folyamatosan ellenem dolgoztak a kollégáim....mindenen mosolyogtam csak, mert azt éreztem, hogy semmi tétje sincs. Este hívtak is a Harris+Hoole-ból, hogy mindent elintéztek, felmondhatok.
Így egy napsütéses pénteki napon, mosolyogva bementem dolgozni, és csak annyit mondtam a general managernek, hogy "I quit."
Hihetetlenül megkönnyebbültem. Senkinek egy kérdése nem volt itt 4 hét alatt hozzám, egyetlen kérdése sem, így stílusosan erre sem kérdeztek rá, hogy miért. Annyit kérdeztek meg csupán, hogy mikor megyek el. Mondtam, hogy egy hét a felmondási időm, így egy hét múlva. Az holnap, illetve már ma telik le.
Azóta egyre több dolog derül ki, hogy miért is hívtak vissza, és ez a leginkább hihetetlen része a dolognak. Ahogy előző jelentkezésem alkalmával is leírtam, a H+H-ban nagyon jó, értelmes, kedves emberekkel dolgoztam, olyanokkal akiket érdekel, amit csinálnak, és azok is érdeklik őket, akikkel csinálják, de a cég a csőd szélén áll. Most a vezetőségnek el kellett döntenie, hogy mit akarnak. Szeretnének növekedni, terjeszkedni, és egy Starbuckssá válni, vagy inkább elmennek egy speciality irányba. Eddig a terjeszkedéssel próbálkoztak, ami most be is dőlt, így most behoznak egy teljesen új rendszert. Az egész kávé kultúra nagyon érdekes, mert a jó ötletek, és a tudományos háttér Óceániából jön, de Londonban van ennek a legnagyobb piaca jelenleg, így ide hoznak mindent először. Pár éve kitalálták ezt az új vonalat, amikor mindent mérnek, tudományos alapokra helyezték az esspresso elkészítését, és durván egy éve létrehoztak vegyészek egy még újabb eljárást. Erre az első gépek is elkészültek, és egy sokkal stabilabb minőséget tesznek lehetővé. Jelenleg 4 kávézó (bolt) szolgál kávét ezzel az eljárással, mind a 4 Londonban van, és most a H+H egy boltot átalakít, és kísérleti jelleggel bevezeti ezt a rendszert. Ez a bolt pedig a Cannon St. lesz, az én boltom. Ez a bolt mindig is kiemelt helyen állt, nem csak a profit termelés miatt, és most még inkább kidomborítják kávé részét. Az egész boltot szét is verték ezen a hétvégén, és az összes munkatársammal együtt a jövő héten egy speciális tréningen veszünk részt együtt, amíg í boltot átalakítják. A jövő héten az oktatás eleje elméleti, a vége pedig gyakorlati lesz, majd a hétvégére új külsővel, átalakítva megnyílik a bolt, de még vendégek nélkül, teszteljük az új gépeket. Később külön egyesével kap minden barista tréninget. Még én sem tudom elképzelni, de állítólag a kaja pultot teljesen megszüntetik, helyette önkiszolgáló lesz, magyarul a szendvicsekkel meg a süteményekkel még annyit sem fognak foglalkozni, és a kávézó végében, mintegy színpadon lesz felállítva négy gép, ahol csak baristák leszünk, és mindenki másra fog specializálódni. Már nem egy hanem 3 féle kávéból lehet majd a vendégeknek rendelni az espresso alapú italokat, és a fileres kávékból is lesz több. 4 barista lesz egy műszak alatt, egy felelős a 4 espressoért, egy másik a filter állomásért, a harmadik a tej elkészítéséért és a negyedik pedig a latte artért. (Valószínű az elején én leszek a negyedik, de egy idő után rotálódik majd.) Ettől igazán megtisztelő ez a felkérés, hogy "úgymond a legjobb baristáikkal" prezentálják az új rendszert, és ebbe beválogattak engem is. Azt mondták, hogy olyanokat kerestek, akik nem csak jól dolgoznak, hanem érekli is őket a fejlődés és szeretnének tanulni erről.
A lényeg, hogy hétfőn kezdődik a dolog, úgy lehetne fogalmazni, hogy kezdődik az interaktív iskola, de most lesz fizika meg kémia is, és hamarosan az új gépeket is megtanuljuk szétszerelni. :)
Ettől ismét visszanyertem a lelkesedésemet, és lehet, hogy unalmasan hangzik, de nekem hihetetlen izgalmas. (Valahol mégis szorult belém valami műszaki vonal...) Az meg, hogy valamiben benne leszek, ami világszintem most jön csak be a képbe, hatalmas dolog. Ha ez a rendszer beindul, és elkezd terjeszkedni, akkor taníthatom is, cégen belül biztosan, de lehetséges, hogy cégen kívül is akadnak majd lehetőségek, mert ez a tudás abszolút kuriózum. (Amúgy a különbség a régivel szemben annyi-ha valakit érdekel- hogy az espresso elkészítéséhez eddig három alapvető dologgal számoltunk, az egyik az ún. DOSE: darált kávé súlya grammban, TIME: az az időmennyiség, ami alatt a kávét lefőzzük, YEILD: a lefőzött espresso folyadék súlya grammban. Amikor kész egy espresso, akkor kóstolni kell, majd amit érzünk azt tudni kell értelmezni, ha túl savas akkor például a darálót átállítjuk, hogy apróbb szemcsékre daráljon, vagy megemeljük a dose-t, hogy a víz lassabban tudjon átfolyni a kávén, ezáltal több ízt vesz fel útközben, de hagyhatjuk, hogy több másodpercig főződjön le, stb. Ez olyan mint a photoshop, egy problémára ezer lehetőség van, hogy megoldjuk, de persze mindegyik egy kicsit más, és másra jó, sokszor lehet tudni, hogy bár kevesebb kávéval is meg tudnánk oldani a dolgot, mégsem jó megoldás az, mert akkor az íz felborulna, és nem harmonikusabb lenne a végeredmény, hanem mondjuk a savas érzetet egy keserű nyomná el. Az új rendszerben az lesz más, hogy a lefőzéshez használt víz hőmérsékletét és nyomását is szabályozzuk, de ezen felül az átfolyó víz mennyiségét is és az idő /extraction time/, mint olyan irreleváns lesz, nem tudjuk lekapcsolni a gépet akármikor, ami nehéz lesz, főleg az elején, mivel eddig ha láttuk, hogy az espresso változik, a színéből, folyásának gyorsaságából, tudtuk, hogy épp tovább vagy kevesebb ideig kell lefőzni, ezzel megmentve magunkat attól, hogy újra kelljen mondjuk csinálni az egészet, ami ha forgalmas helyen dolgozik az ember nagyon jó. Persze a rossz oldala is megvolt, az ember néha 4 dolgot csinált egyszerre, és olyankor tovább futott az idő, amivel egy elrontott kávét szolgált fel. Ezért is az új rendszer, hogy ne legyen ilyen. A lényeg, hogy meg kell tanulni másképp gondolkodni, ami nem túl könnyű, mert bár minden marad manuális, az időt nem tudjuk befolyásolni, helyette viszont két másik tényezőt igen, és ezeknek a működését meg kell érteni, azt, hogy a nyomás és a hőmérséklet hogyan befolyásolja a kávé ízét.)
És igen, lehet, hogy a Harris and Hoole bezár, csődbe megy valamikor, de ez az egész, ami most történik, egy olyan dolog, amiben benne lenni fantasztikus, és tart ameddig tart, én élvezni szeretném. Amikor ott vagyok, azt érzem, hogy van értelme Londonban lennem, és nem a pénz miatt, hanem mert fantasztikus emberekkel találkozom, és hihetetlen milyen izgalmasan tanítanak itt. Most mondjuk még az oktatóinknak is új az egész, mindenki próbálja értelmezni, de majd, ha már csináljuk megérjük. Ma lent voltam a tréning központban, és 6 órán át csak espressót készítettünk és jegyzeteltünk, figyeltük, hogy mi változtat meg és mit, hogyan változik az íz és mit mutatnak a számok ezzel szemben. Még mindig nem sikerült egy kvázi képletet kialakítani de már kezd kirajzolódni valamiféle ok-okozat viszony.
Mit is mondhatnék...vannak ajtók, amik többször is kinyílnak, ez a H+H, már harmadszor másfél éven belül, és nagyon megható az emberi oldala is. Itt van lelke mindenkinek, érdekli őket a világ, és ami nagyon fontos, azon túl, hogy csinálnak valamit, érteni is akarják. Most boldog vagyok, és bár nem volt egy jó tapasztalat az elmúlt hónap, mégsem bánom, hogy eljöttem, jó volt látni, hogy máshol milyen, és tudni, biztosan tudni, hogy jó helyen vagyok. Pénzben ez az egy hónap a Gingerben segíteni fog rajtam, mert a lakással kapcsolatos adósságaimat vissza tudom adni, így már nem nyomaszt ez többé. Ha nem megyek el, akkor pedig nem hívnak vissza és nem lépek előrébb. Különös a világ.
Egy mondatot még szentelnék a Ginger&White-nak, csupán arról, hogy bár a kollégák zöme sokkolóan embertelen ember, azért akadt egy megható jelenet is. A mosogató emberek, általában idősebb pasasok, akik nem nagyon tudnak angolul, itt sincs másképp. Az egyikük János, aki Marosvásárhelyen született, de a családja román. Keveset beszél magyarul, leginkább csak szavakat, meg káromkodik, de azt szép hosszan. :) Egyik nap a kisfőnök lány kért tőle dolgokat, erre János nagyon rápirított, és mondta neki, hogy most NEM!, "Két perc szünetet tartok, mert a rádióban most a kislányom kedvenc száma megy!" Felhangosította a rádiót, és kivonult, én bevallom annyira siettem, hogy elfelejtettem, és leszáguldottam a konyhába valamiért, János pedig ott állt, könnyes szemmel. Az egész annyira szívbemarkoló volt. Munka után kérdezgettem, és természetesen örömmel mesélt, mondta, hogy tőle sem kérdezett itt még senki semmit, pedig jegygyűrűje is van,  elmesélte, hogy van két lánya, 5 és 10 évesek, akiknek most fog babát venni ajándékba, ha megjöna  fizetése, és amint vissza tudja fizetni a  hitelt, amit a házuk építésére vett fel, megy is haza. Ezt a munkahelyet bár ő is utálja, mégsem nagyon akar váltani, mert kicsit tud csak angolul és fél, hogy átverik. Nagyon szeretne már hazamenni. Mondtam is utána a kollégámnak, hogy látod, ezek a sorsok...de valahogy itt senkit sem érdekel a másik. Tényleg, ha kell inkább csak ráböknek egy asztalra, h tisztítsd le, vagy rámutatnak a listára, hogy csináld meg azt a kávét, csak meg ne kelljen szólalni, ne kelljen kinyitni a szájukat, és kérni. Végtelenül szomorú. És a nagy celebek meg itt reggeliznek, kávézgatnak, nem is értem. Bevallom hidegen hagyott majdnem mindegyik, amelyiket láttam, egy valaki érdekelt, és az Helena Bonham Carter, akit pár napja sikerült is látnom, kérdezgetett engem egy süteményről a kirakatban...hát ez is megtörtént. Azt hiszem tényleg semmi sem hiányzik már a képből. Örömmel hagyom itt ezt a kócerájt.
Majd jelentkezem, ha már ismét a H+H-ban vagyok és értem az új rendszert. Várom, hogy kialakuljanak a hétköznapjaim, és visszatérjen a heti két szabadnap fogalma az életembe.

A történelem megismétli önmagát...sokszor...

Úgy döntöttem folytatom ezt a blogot, egyrészt mert így tényleg mindenki, aki számomra fontos hallhat kicsit átfogóbban a hétköznapokról, másrészt pedig ez nekem is segítség...egy kicsit tisztábban látni.
Nem mondhatnám, hogy túl sok idő telt volna el a kiköltözésem óta (bár minden relatív), de az biztos, hogy itt az idő másképp halad...egy nap alatt minden megtörténik az emberrel és annak az ellenkezője is.
Eddig ugye kétszer költöztem ki, mindig okkal. Ez a harmadik egy kicsit más, mert bár sok okom volt rá, mégis inkább a "logikus döntés" kategóriába sorolható. Az ok igen prózai, otthon vagy a multik világa vagy egy napi 8 órás aktatologatós munka lehetett volna a jövőkép, amit talán azok után is meg tudok majd szerezni, hogy előtte adok magamnak egy esélyt itt. Két fő irányvonal volt, az egyik a kávé, a másik pedig a fotózás. A kávé nyilván az egyszerűbb, mert már van itteni referenciám, sajnos nem is kevés.
Innen kezdeném a mesemondást....
Kijövetelem, mint eddig mindig, most is igen kalandos körülmények között zajlott. Egyértelmű, hogy kell egy szoba, ahol lakhat az ember és kell egy munka amiből kifizeti a szobát. A lakás ügy már otthon körvonalazódott, két magyar, elvált, 30as évei végén járó ismerősöm is költözni óhajtott, és mivel nekik már beindult az itteni életük, felajánlották a segítségüket. Találtak is egy lakást, amit elvileg jól megnéztek, és kivették. Egy három szobás (2szoba plusz nappalis) kis társasházi lakásról van szó. Ebben a nappalit és az emberi méretű szobát a két pasi lakja, a harmadik kis odút (kb 5nm) pedig én. De ez nem is baj, hiszen nincs is túl sok holmim, tekintve, hogy ismét egy bőrönddel vágtam neki ennek a városnak. A szobaméretek arányában is fizetünk, ami azért nagy könnyebbség nekem.
Amikor kiértem még nem volt beköltözhető a lakás, mert az előző bérlők szerződése még nem járt le, így ismerősöknél húztam meg magam. Egy hét után már költözhettünk is volna, de kiderült, hogy a lakás nem kicsit penészes....szerencsénkre a főbérlő úr (egy indiai fickó) igen készségesen kifestett nekünk, meg penésztelenített, de ez egy újabb hetünkbe került. Addig is megmenekültem, köszönhetően az égi gondviselésnek, mert Eszter barátnőm épp Barcelonába utazott, és az unokatesójára hagyta egyetlen macskáját. Az unokatestvér lány pedig, befogadott, így egy szintén maximum 5nm-es szobában a földön volt helyem a macska alma és az ágy között. Két hét földön alvás után beköltözhettünk a frissen festett lakásba, ahol elfoglaltam a bútorozatlan szobám. A nagy beruházás egy "ikeás" matrac volt, így mai napig azon alszom. A szoba berendezése is szerencsésen alakult, mert kiderült, hogy van padlásunk, ahol a főbérlő megengedte, hogy körülnézzünk, így lett is egy kis könyvespolcom, ami a ruhásszekrényem jelenleg, egy másik kis polcom a mindenféle dolgaimnak és egy kis asztalom. Ülő alkalmatosságom nincs, de így a földön élve is boldog vagyok, már sikerült belakni ezt a nem nagy teret. Erre a lakásra egy évig van szerződésünk, így legalább ez változni látszik az előző kint töltött időkhöz képest, hogy nem kell pár havonta bőrönddel költöznöm.
A lakótársakról majd egy külön fejezetet írok egyszer, mert ez sem egy egyszerű történet, de annyi elég, hogy alapvetően egy szavam sem lehet, mert mind a ketten számítógépes játékokat játszanak minden szabad percükben, így nem is nagyon kell velük kommunikálni. A konyha jó állapotú, a fürdő pedig használható. Ennél Londonban az ember többre nem is vágyhat. Először lakom igazán emberi körülmények között.
A munka kérdése bár simán alakult, mégis hirtelen történt nem kevés dolog. Kijövetelem napján már mentem is egy interjúra, másnap meg próbanapra, és két napra rá kaptam is választ, hogy visszavettek. Ez a volt cégem, a H+H, amit nagyon szerettem. Ismét két hét tréning következett, majd elindult a munka. Annyit hozzátennék, hogy ahol most lakom az busszal 5 perc onnan, ahol ezelőtt laktam, ahol dolgozom, az pedig gyalog 5 perc attól a boltjától a cégnek, ahol dolgoztam. Szinte semmi sem változott.
Most a belváros kellős közepén kaptam munkát, a Bank állomásnál, ahol a világot irányító emberek dolgoznak. Ez így viccesen hangzik, de sajnos tényleg így van, és a törzsvendégek nagy része is vagy banki vezető, vagy minimum szabadkőműves...egy idő után felfigyeltem egy bizonyos pecsétgyűrűre, amit elég sokan hordanak... A bolt mellett egyik oldalon egy szcientológus központ van a másik oldalán pedig a Rotschild épület...egy kicsit az ember el és elmélázik azon, hogy vajon kiknek is főzheti a kávét. Az eredeti tervem része az volt, hogy majd a kedves törzsvendégekkel jókat beszélgetek és egy idő után megemlítem, hogy fotózgatok....hát ezen a helyen ez esélytelennek tűnik, mert itt az emberek nem beszélnek. Miről is beszélnének?
A kollégák viszont nagyon kedvesek, vegyes a csapat, de mindenki egy karakter. Van egy angol fiú, pszichológusnak készül, tanulja is egyetemen, ő mindenkit analizál és hihetetlen önbizalma van, de mit lehet mondani...angol...mégis nagyon kedves és vele első perctől meg is volt a kölcsönös szimpátia, és könnyű is a közös munka. Van egy litván lány, aki teljesen "barbibabás", de nagyon kedves, készséges, és nem is rossz amit csinál, vele is jól kijövök. Ezen kívül a barista szekcióban még van egy fekete nő, aki meglehetősen mókás....nagyon lassú, nem igazán tud gondolkodni, de mint jellemkomikum fergeteges. Az akcentusa és a mély hangja is magára vonja a figyelmet. Még egy francia fiú is a csapat tagja, igencsak kellemes társaság. Őt aztán semmi sem izgatja, mindig halál nyugodt, és ő csinálja jól, mert tudja, hogy órabérben fizetik....innentől meg minek siessen? :)
A manager egy félig lengyel félig holland származású meleg pasi, aki amúgy Norvégiában nőtt föl, de Angliában kötött ki, és itt meg is házasodott.
Ez tehát az alap csapat, de még dolgoznak a kasszánál és az ételeknél is. Alapvetően mindenki nagyon kedves, és mondhatom, hogy igen jól kijövünk.
Most, hogy az alap szereplőkről pár mondatot ejtettem, egy két igencsak mókás szituációt és eseményt is megemlítenék.
A boltot úgy kell elképzelni, hogy valaki bejön, megnézi milyen ételek vannak, majd beáll a sorba a kasszánál, ahol felveszik a rendelését és fizet. Ebben a pillanatban egy kijelzőn megjelenik a rendelés a baritsa állomásokon, ahol mi dolgozunk, ezért itt másodpercenként villannak fel a rendelések, nem véletlen vagyunk ennyien, és általában minimum 3 kávégép van működésben. Egy gépen két ember dolgozik, hogy hatékonyak legyünk. Egy rendelés a kijelzőn úgy néz ki, hogy felül van a vendég neve, alatta az italának a rövidítése, hogy milyen kávét/kávékat kért, majd pedig az egész elkezdi számolni a perceket és másodperceket, hogy mennyi idő alatt készítjük el a rendelést. 2 percig zöld téglalapban látjuk, ha már két és három perc között járunk, narancssárga lesz, 3 és 4 perc között piros, 4 perc felett pedig pirosan villog a rendelés...Ezt érdemes tudni a történetekhez.
Érdekes adat továbbá, hogy a vendégeink 90%-a férfi, és az italok majdnem 100%-át zsírszegény tejjel rendelik. Mindennapos eset, hogy Richard nevű vendégek érkeznek (bár a fekete lány szerint hétfőnként nem jönnek a Richardok). Amikor elkészül egy ital, akkor kiabáljuk a vendég nevét és az italát....hát a manager az a nagyon meleg típus, aki férfias alkata és arcvonásai ellenére nőies hangon sápítozik az éterbe, hogy "Richard, kész a cappuccino", ezt megismétli 4-5x, de Richard sehol sincs, felmerül a kérdés, hogy lehet, hogy a klotyón ül a keresett vendégünk, de általában csak valahol a boltban lézeng az okostelefonját nyomkodva...ilyenkor lép közbe az aprócska termetű fekete leányzó, aki artikulátlan hangon iszonyatos hangosan elhörgi magát, hogy "Riiiccchhaaard, kész a cappuccinó", hát láss csodát, egy másodpercen belül Richard megérkezik, és boldogan viszi a kávéját...ez a jelenet mindenkit megnevettet és napi minimum 20x látjuk, mégsem unjuk meg soha...valahogy a két hang és test összecserélődött.
Egy másik egészen elképesztően abszurd történet a francia fiúhoz kapcsolódik, aki amúgy zseniális....általában egyedül dolgozik egy gépen, mert nem igazán csapatjátékos típus, és valahányszor elhaladunk mellette, mindig csak azt látjuk, hogy 20 ember áll körülötte, várja a kávéját, miközben a franciánk fütyülve csinál valamit, legtöbb esetben nem kávét, és a kijelzőjén 20 rendelés villog pirosan...amúgy fantasztikusan relaxáló vele dolgozni, az ember sosem érzi a nyomást....hát vele történt egyik nap, hogy festegetett egy boltban a falra (a cégen belül x ember készíti a menüket, krétával a falakra, ez egyfajta rajzos, design munka), és valahogy leesett egy asztalról a szegény srác, eléggé beütötte magát, de ez még semmi, úgy esett a fejére, hogy elfelejtett angolul. Ilyen van, nem csak állítólag, de szerencsére ő másnapra visszanyerte az amúgy sem túl választékos angolját. Amikor az eset történt, akkor a manager halálra vált arccal rohangált, hogy találjon valakit, aki beszél franciául, mert a szegény gyerek meg azt nem értette, hogy miért nem értik amit mond. Végül kórházba vitték, de másnap már egy házibuliba is eljött, és értette, hogy mit beszélünk.
Ez nem vicces történet, de valahol mégis az emberek jót nevetnek ezen, így utólag.
Hát ilyen és ehhez hasonló történetek vannak, sosem unatkozunk, és akármennyire is sokat dolgoztam, mindig mosolyogva jöttem haza, tele élményekkel. Nagyon a szívemhez nőtt a hely, és a munka. Persze sajnos Londonban vagyok, és a jó sosem tart sokáig....de valahogy mindig épp időben érkezik egy mentőcsónak.

Itt kezdenék bele a második fejezetbe.
Egy szerdai napon Eszter barátnőm írt egy üzenetet, hogy mit szólnék hozzá,ha náluk dolgoznék. Ez a mondat némi magyarázatot kíván...a náluk, az egy independent kávézó, a londoni legjobb 15 hely egyike, egy családi vállalkozás a város északi részén. Két boltjuk van, de egy csapat, mindössze 20 fő dolgozik a cégnek, és ők mind a két boltban, felváltva. Van konyha, ott a szakács,a pék és a mosogatószemélyzet dolgozik, illetve mivel alapvetően kávézóról van szó, nyilván baristák és a pincérek. Elég elit hely, a törzsvendégek között nem kevés a híresség. Egy ausztrál pasi és egy angol nő (házaspár) vezeti a céget. A történethez fontos tudni, hogy ez az a hely, ahová jóformán csak ajánlással lehet bekerülni, és viszonylagosan meg is fizetik a munkát. Ide hívtak a tavalyi hazaköltözésem előtt, és akkor erre mondtam nemet. Valahol talán bántam is, hogy nem vágtam bele, de már eldöntöttem, hogy haza fogok menni. A helyzet most sem volt könnyű, hiszen volt már munkahelyem itt, amit nagyon szerettem, és a jobb fizetés ellenére is gondolkodtam. Végül Eszter megadta a számom a főnökének, aki másnap sokszor próbált hívni, később beszéltem is vele. A pasi nem igazán hagyott szabad teret nekem, mert kész tények elé állított és mondta, hogy pénteken menjek be egy próbanapra. Én jeleztem, hogy van főállásom, amit szeretek, és dolgozom pénteken. Végül szombatban állapodtunk meg. Egész éjjel gondolkoztam, és végül már majdnem eldöntöttem, hogy felhívom a fickót, és lemondom, mondván, hogy túlságosan szeretem a munkahelyem, és nem hagyom ott. Másnap, pénteken, bementem a H+H-ba, és reggel a manager azzal fogadott mindenkit, hogy rendkívüli megbeszélést tart, ugyanis a cég a csőd szélére került. 40 boltból 20-at bezárnak, a főnöki irodában dolgozó 60 emberből 55-öt ki is rúgtak. Megnyugtatott minket, hogy velünk nincs baj, a mi boltunk (mivel a cég teljes bevételének a 70%-át teszi ki, a hihetetlen forgalmunk miatt) biztonságba van, de a bezárt boltokból bár nagyon sokakat elbocsátanak, mégis pár baristát, akiket kiugró tehetségeknek tartanak, megtartanak, és őket áthelyezik a megmaradó boltokba, amiből nem kell túl sokat gondolkozni, hogy kitaláljuk, hogy mi lesz. Kevesebb óra mindenkinek, és onnan a mindennapi életünk finanszírozása kérdőjeleződik meg. Ezek hallatán a gyomrom görcsbe rándult, és akkor jöttem rá, hogy ez a másik felkínált állás okkal történt, és eldöntöttem, hogy másnap, szombaton elmegyek arra a próbanapra.
Így is történt, a főnök maximum 15 percig nézte, hogy hogyan dolgozom, és utána állást ajánlott. Voltak a háttérben érdekességek, amikről most nem teszek említést, de a lényeg csupán annyi, hogy nem mondtam egyből igent. Eszteren keresztül már ismertem az ott dolgozók egy részét...és azzal összehasonlítva, hogy milyen emberekkel dolgozom és dolgoztam a H+H-ban, szörnyű egy csapat van ott. Nem túl érdekes személyek, mindenki mindenkit abban a pillanatban elkezd kibeszélni, amint kilépett az ajtón, igazán gyomorforgató közeg. Pedig fontos lenne, hogy egy minimális szimpátia meglegyen, legfőképp, mivel heti minimum 70 órát azokkal az emberekkel dolgoznék. A lényeg, hogy megmondtam a főnök úrnak, hogy előbb beszélgessen a csapatával, hogy ők is örülnének-e nekem, ha a munkatársuk lennék. Mondta, hogy akkor majd hétfőig szól. Végül vasárnap hívott is, hogy még mindig munkát ajánlana, de döntsek már, hogy kell-e vagy sem. Végül igent mondtam, bár vérzett a szívem. Hétfőn bementem beszélni a manageremmel, elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és végül azt találtam ki, hogy nem mondok fel, csak részmunkaidős leszek. Az heti 6 órás szerződést jelent, ami nem sok, de mégis a nagyobb baj, hogy a másik helyen dolgozok heti minimum 5 napot, a heti jó esetben két szabadnapomból meg egyet a H+H-ban. Az heti 70+ óra munka, és egy nap alvás...nem tudom mennyire fogom bírni...de még egy ideig ezt próbálom húzni.
Az utolsó teljes munkaidős hetemen a H+H-ban még azért kicsit alakított az élet, ugyanis a leépítésnek áldozatul esett a managerem is, és ezzel minden ismét veszélybe került. Az én megállapodásom ugyanis vele köttetett, és nem lehetett tudni, hogy az új manager is hajlandó lesz-e részmunkaidőben megtartani engem, azzal a feltétellel, hogy heti csak egy napot dolgozom. Most időben az események ott tartanak, hogy másfél hete már teljes állásban dolgozom az új helyen, ami nem kicsit visel meg, elképesztő tempóban kell dolgozni, minden nap 12-13 órát egy 30 perces szünettel. Az emberek nem túl támogatóak, és ehhez hozzájön annak a ténye, hogy minden poszton egy műszak (az egy nap, nyitástól zárásig) alatt csak egy ember dolgozik, azaz egy nap csak egy szakács van, egy barista, egy pincér, stb. Ennek van jó oldala, az hogy a kávégép az enyém, csak én vagyok rajta, a saját receptjeimmel dolgozok és az elejétől a végéig minden kávét én készítek, de a hely kis mérete nagyon nagy gátló tényező, és iszonyatos tempóban kell dolgozni, ami nem teszi lehetővé azt, hogy tökéletes minőséget produkáljon az ember. Még bele kell rázódnom, nehéz lesz, de jó lenne bírni egy ideig legalább, mivel anyagilag sokat segítene rajtam a dolog, pláne így az elején, hogy még vannak tartozásaim.
Mindent összevéve ezen tények mögött azért hatalmas lelki tusákat vívtam meg, mert naponta kellett újraterveznem mindent. A H+H az a cég volt, ami növekedett ebből adódóan ezer úton lehetett volna elindulni, versenyeztünk, design munkákat is végeztem, és mellette tanultam. Ott volt végső célként az a bizonyos 'coach' pozíció, hogy taníthatnám a kezdőket erre a fajta kávékészítésre. Tudtam, hogy ott érdemes kivárni, és tanulni. Hiába szoktam már vissza, sőt fejlődtem is baristaként, mégis azt éreztem, hogy ez egy hosszú és élményekkel teli út lehet, aminek a végén majd arra érdemes leszek, hogy independent kávézókban próbálkozzak. Most pedig a nagy jövő összeomlott a cég válságával, viszont mindezeket a lépcsőket kihagyva jött egy independent lehetőség, ráadásul az, amivel egyszer nem éltem, valahogy azt éreztem, hogy ez nem lehet véletlen...menni kell. És igen, jó, hogy megléptem most, és nem vártam éveket arra, hogy mindenben a maximális tudást elérjem, mert most látom, hogy ez lehet, hogy anyagilag egy árnyalatnyit többet ad, de szakmailag nem hogy nem több, inkább kevesebb. És itt nincs út tovább. Barista vagy, az is maradsz. A tulajdonosok nem tudnak még annyit sem, mint az alkalmazottak, és pont ezért nem értik a problémáinkat. A gépek megfelelőek, de nem olyan jók, mint a H+H-ban voltak, és mint minden vállalkozás, ez is egy üzlet. A pénzről szól, arról, hogy hogyan lehet minél többet eladni...a főnök néha szinte szó szerint ostorral veregeti a hátunkat, hogy "gyorsabban, gyorsabban"...egy pohár vizet nem tudok meginni 4-5 órán át, mert ez nem az a hely ahol meg lehet állni. A válasz pedig, bármilyen panaszról is legyen szó, mindig ugyanaz, "majd megszokod!". Itt általában a felmondások is érdekesek, valaki a nap közepén kisétál az ajtón, és nem jön többet vissza. Körülbelül ilyen is az egész. Több volt H+H-os ismerősöm is próbálkozik independent helyeken, és 90%-ban ugyanez a tapasztalatuk. Csalódottak, mert látják, hogy ez a tudás, amit megszereztünk, nem használható, maximum a versenyek világában.
A múlt héten történt, hogy a főnököm ott állt mellettem, és egy nő fél shot espressot kért a kávéjába. A nagyságos úr mellettem pedig megszólalt, hogy "haladjunk!", állítsam le az espressot folyás közben a felénél...jó lesz az úgy, mondván. Akkor egy kisebb sokkot kaptam, mert elvileg ő azért fizet engem, hogy beállítsam neki a gépeket, hogy a lehető legjobb espressot szolgáljuk fel. Aminél egy bizonyos (22-30 másodperc közötti) időre kalibrálom be a kávé lefolyását, hogy a lehető legkellemesebb íz jöjjön ki a végén. Ha a felénél leállítom, akkor csak az olaj és a csersav jön ki belőle, és sokkal erősebb lesz az íze, mintha lefuttatnám a shotot és kiönteném a felét...ehhez pedig még csak atomfizikusnak sem kell lenni, hogy az ember rájöjjön...hát igen...és hiába kávézik ott a Coldplay zenekar vagy H.B. Carter, ettől még nem lesz jó hely.
Az egyetlen ami miatt még próbálok nem kisétálni az ajtón műszak közepén, az az, hogy nagyon törzsvendég központú, mivel elit környékeken van mind a két bolt, ezért olyan is a vevőkör, de nem bánom, mert itt nagyobb eséllyel lehet a fotózással is próbálkozni, és egy idő után elkezdek kifejezetten fotós munkákat keresni majd. Studiókban asszisztensként, vagy bármit.
De az valahol jó érzés, hogy onnan sikerült folytatni mindent, ahol abbahagytam, és már egy picit annál is előrébb vagyok tapasztalatban, mint amit gondoltam, hogy egy év után lehetek.
Sajnos időm magamra nem túl sok van, a munkán és a minimális alváson kívül túl sok dolog nem történt. Néha szeretném hallani a saját gondolataimat, de a fizikális kimerültségtől már az sem megy....ezeket is összeszedni, és leírni is egy igazi kihívás volt már.
Kicsit érdekes élmény az is, hogy én, aki mindig mindent úgy megterveztem, és küzdöttem érte, hirtelen ott találom magam, hogy most hagyom, hogy az élet elrendezze a dolgokat, és merek kockáztatni, vagy váltani, ha valami érdekesebb jön szembe. Ez valahol jó érzés, de tudom, hogy nem fog sokáig tartani.
Nem nagyon tudok tervek nélkül élni.
Az élet mindenesetre ugyanolyan szürreális itt, mint mindig. Minden megtörtént, és a lehető legfurcsább módokon. Onnan folytattam, ahol abbahagytam, minden megismétlődött. (Az az ember, aki egyszer besétált a Starbucksba egy kávéért, és utána nyolc hónapig volt is meg nem is, most is besétált az új kávézóm ajtaján, kérni egy kávét. Az egy nem kicsi képzavar volt, mert ez egyszer már megtörtént, pont ugyanígy...kiderült, hogy munkát váltott és a két háztömbbel arrébb lévő étteremben dolgozik...Hát ez a város lehet, hogy tízmilliós, de mégsem elég nagy, és az ember itt sem menekülhet el a múltja elől. Ennek ellenére néha nem is baj kihúzni a tüskéket, de látni kell, hogy bár az események jóformán tökéletes pontossággal ismétlődnek néha meg, nem szabad ugyanúgy csinálni már, ha valami nem vezetett semerre, hagyni kell.)
A H+H szaktudásban, fejlődési lehetőségében de legeslegfőképpen a gondosan kiválasztott embereik miatt mindig is életem legjobb munkahelye lesz, azt hiszem. Ennek ellenére, így hogy a cégen belüli utak már nem nagyon vezetnek semerre sem, előbb vagy utóbb fel kell mondanom. Két munkahelyet nem bír az ember el egyszerre, pláne, ha mind a két helyen dupla műszakban dolgozik, és minden nap. Ha van is heti egy szabadnapom, akkor csak alszom, és próbálok túlélni...
A sors másik igen érdekes iróniája az is, hogy anno, amikor felmondtam egy éve a H+H-ban, épp manager váltás volt és egy David nevű angol kis fickót kaptunk, végül nála mondtam fel...nagyon kérlelt akkor is, hogy ne menjek, és most, hogy újra itt dolgozom, és már félig kint vagyok a cégből, ismét manager váltás van, és ki lett az új managerünk? Hát a David, az a David, azt hittem rosszul látok...elmeséltem neki is, hogy mi a helyzet, kérdezte, hogy nem akarok-e visszamenni főállásba, de végül nemet mondtam. A jó része a dolognak az, hogy neki már nem kell bizonyítanom, tudja, hogy tudom a dolgom, és megtart részmunkaidőben. Bár ahogy említettem, hamarosan ismét beadom a felmondásom, Davidnek. Azért furcsa helyzetek ezek.
Most itt állok, ma csütörtök van, a következő szabadnapom talán a jövő hét végén lesz, de amint lesz erőm írok!