"Töltsd színig szívemet fénnyel Dobbanjon a fekete földdel"

Legutóbbi blogos jelentkezésem óta ismét fordult egy nagyot a világ. A hosszú és hideg, kilátástalanságba torkolló tél után "megnyíltak az egek" és tavasz lett, ami erőt hozott, és terveket. Az elmúlt hónapok talán a kinti létem legnagyobb mélypontját foglalták magában. Hazalátogatásom után erőre kaptam, és változtattam egy két dolgon, mint például a lakhelyemen, amit nem bántam meg, mert nagyon szeretek itt lenni, ez tényleg egy otthon, és nem egy lakás, amiben csak meghúzza az ember magát. Nagyon élveztem is az elején azt, hogy egy 12 milliós városban élek falusi életet. Értem itt ezalatt azt, hogy egy utcán belül intézek majdnem mindent, a bevásárlást, a munkába menetelt és pár utcás körzetben pedig minden eddig szerzett ismerősöm és barátom meg tudom látogatni. Azonban ennek is van árnyoldala...teljesen ingerszegény életem lett pillanatok alatt, pénzem nem volt, így bérletem sem, és ez a nagy város és a sok érdekesség borzasztóan távolivá vált. Mindezeken túl a Starbucks mint cég jóformán a csőd szélére került, ezért az ott dolgozóknak igazán megnehezedett az élete. Ebben az országban nagyon nehéz valakit kirúgni, sőt leépíteni is, így más módszereik vannak a cél elérésének érdekében. Az egyik a belső feszültségkeltés, folyamatos kioktatás, üvöltözés, és fenyegetés, a másik pedig, hogy szimplán nem adnak elég munkaórát a dolgozóknak. Mivel órabérben vagyok, sikerült 2 hónap alatt az amúgy is szar fizetésemet először a kétharmadára majd majdnem a felére csökkenteni, így nem meglepő módon kezdtem kétségbe esni. Egy utcán belül éltem az életem, és így tömegközlekedés és minden nélkül is konkrétan a lakbér kifizetése után nem igazán futotta semmire.  Tudtam, hogy innen menni kell, vagy így vagy úgy. El is kezdtem munkát keresni, több helyen is, és végül két helyre szűkítettem a kört. Az egyik egy pincérnői állás lett volna, északon, a városhatár szélén, nagyon messze. Az interjúra úgy jutottam el, hogy aznap nem járt azon a vonalon a metró, és metrópótló buszok közlekedtek, amik ingyenesek. :) A lényeg, hogy körülbelül 2 és fél óra utazás után meg is érkeztem a kívánt helyre, ahol a manager már várt. Egy fél órás csevegés után munkát is ajánlott, de a feltételeket nagyon nehezen szedtem ki belőle, és már hazafele menet tudtam, hogy ide nem mennék jó szívvel dolgozni. A tisztelt manager úr is az itt tipikus meghatározhatatlan származású, furcsa akcentussal beszélő, alacsony, arrogáns, kisember volt, aki bár nem szánt szándékkal de egy pohár vizet is szinte agresszívan ajánlott fel. Később persze kiderült, hogy még kevesebb óraszámot biztosítana nekem, mint a Starbucksban kapok, és oda még utaznom is kéne, rengeteget, ami sem időben sem pénzben nem lenne egyszerű. Úriemberünk mondta, hogy nem az óraszám számít, mert van borravaló, de csak az első hónap után. Így már tudtam, hogy ha akarnám se tudnám elvállalni a munkát, mert nem tudnám az első hónapra a lakást sem kifizetni magamnak, és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy hogyan jutnék el a munkahelyre.
Így ezt el is vetettem, vissza is mondtam. A másik hely, amit szerettem volna, de azt tényleg nagyon szerettem volna, egy kávézó, már ismert terep, de mégis egy jobb színvonalú hely, mint ezek a McDonalds feelinggel rendelkező Starbucksok vagy Nérók. A cég neve Harris+Hoole, és egy új cég, ami még gyerekcipőben jár, ugyanis a top kávézók dolgozói, akik ebben, mint szakmában elértek a csúcsra, ergo barista championship-eken nyertek már lakásra és kocsira illetve egyebekre valót, kiváltak és alapítottak egy céget, amihez mint szponzort megszerezték a Tesco-t. Szóval az ő egyességükből jött létre a cég, és egy éve vannak jelen a piacon, viszont nagyon elismerik a helyi kritikusok is. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy más filozófiája van a helynek, mint bármi másnak, nincsen egyenruha, az a mottójuk, hogy a személyiségünket tartsuk meg, és a baristák (kávéval foglalkoznak itt csak, nincs takarítás, klotyó pucolás és pénztárgép kezelés sem!!!!) találják meg a saját stílusukat ebben, mintegy művészetben. A kávé tetejére kreált minta is (úgy fogalmazták meg, hogy legyen a személy) signature-e. Ezek mind apróságok, de pont elég ahhoz, hogy a dolgozó embernek érezze magát. Mindenki nagyon kreatív ezeken a helyeken, abszolút más a boltok hangulata, mindig az ott dolgozók alakítják ki, milyen környezetben szeretnének lenni, minden ránk van bízva, szóval még egy kis lakberendezés is a feladatunk. :) Ehhez a céghez jelentkeztem, de nem volt egy egyszerű menet. Elsőször online kellett kitölteni egy elég érdekes jelentkezési lapot, majd telefonon beszélgettek az emberrel, és később behívtak egy személyes interjúra. Az egy fél napos program volt, csoportosan és egyénileg kellett szituációs játékokat megoldani, majd italt kellett alkotni, és végül volt egy személyes beszélgetés, szintén főleg szituációs kérdésekkel. Semmi önéletrajz vagy hasonlók. Mint utóbb megtudtuk, az egész egy pszichológiai teszt volt, csak kicsit különös köntösben. Ami számomra rémisztő volt, hogy bár ez is vendéglátás, mégis szinte csak angol anyanyelvű emberek jelentkeztek a munkakörre. Vannak ausztrálok, új-zélandiak, írek, angolok, szóval minden. A feladatok között sokszor kellett volna nyelvi poénokat benyögni, de azért azokkal szenvedtem rendesen. Volt olyan pont amiben azt kérték, hogy írjunk verses mottót a boltunknak, és hasonlók...ezek miatt, nem éreztem, hogy "húde" frappáns lettem volna, és nem mertem bízni benne, hogy felvesznek. Négy hétig tartott az egész interjú, minden egyes körrel és lépéssel, majd egy hetet kellett várni a végső eredményre, és azalatt az egy hét alatt alkut kötöttem önmagammal. Azt fogadtam meg magamnak, hogy amennyiben ezt a munkát megkapom, maradok nyár végéig, és megcsinálom, amit elterveztem, mert ez a munka végre nem csak egy robot, különleges emberekkel lehetnék, és tőlük tanulhatnék igazán angolul, hiszen ők nem akcentussal és helytelenül karattyolnak. Az alkum második része az volt, hogy amennyiben nem lesz meg ez a munka, nem keresek itt tovább, hanem hazamegyek, május közepén, mert itt nem érné meg tovább maradni. Mivel a Starbucksban kiszekálták a lelkünket, és a fizetésből nem hogy félretenni nem lehetett volna, hanem kijönni sem, és úgy otthon is tudok lenni, ráadásul visszakapnám az életem és az inspirációm. Így ezzel a gondolattal voltam egy hétig, és készültem lélekben a hazamenetelre. Végül megérkezett a válasz, és megtudtam, hogy felvettek. :) Nagyon örültem, és még aznap beadtam a felmondásom a Starbucksban. Ami ismét egy emlékezetes élmény volt. Megírtam, ahogyan annak ki kell néznie, besétáltam, és vártam a managert, meg is érkezett, és rögtön jeleztem is neki, hogy beszélnünk kell. Elmondtam neki, hogy bár tudom, hogy egy évre ígértem minimum a cégnél való munkámat, mégis ebben a lehetetlen helyzetben váltanom kell, stb...mindezek után a döbbenet ült ki az arcomra, ugyanis a válasz pusztán annyi volt, hogy persze, rendben van, mert ez a Starbucks, ahol az emberek jönnek és mennek....akkor nagyon dühös lettem, mert pusztán azért nem váltottam korábban, mert "megígértem"...hát tanul az ember. Sebaj, a két hetes felmondási időmet ledolgoztam, kisétáltam azon az ajtón, és hihetetlenül boldog voltam.
Múlt héten elkezdődött a betanítás az új helyen, és nem találok szavakat...rengeteget tudnék mesélni és áradozni, de rövidre fogom, egy szó, mint száz, meglehetősen más ez a cég. Válogatott emberek, és mindenki érdekes, igazi személyiségek, akiknek saját ötleteik vannak. Végtelenül kedves és szerethető emberekkel találkoztam, akikkel már pár nap után is élmény volt együtt dolgozni. A tréning két hetes, ezen a héten fejeződik be, de a nagy vizsga az első hét végén megvolt, és sikeresen túlvagyok rajta. Sokat tanultam, az angolom is már most érzem, hogy fejlődik és ami a hab a tortán, hogy elkezdett érdekelni ez az egész. Maga a kávé, a története, az eljárások, amikkel készül, mindent nekünk kell itt csinálni, manuálisan, ugyanis a gépek nem automatizáltak, ergo nem csak egy gombot kell megnyomni, és most végre értem, miről is szól ez az egész. Amikor az ember lát egy tapasztalt baristát dolgozni, az olyan, mintha egy táncot nézne, gyönyörűen mozognak és elképesztő dolgokat készítenek, nem csak finom, hanem szép is. Külön tanultuk a latte-artokat, és már értem a logikát, így innen csak gyakorlás és a képzelet szab határokat. :) Persze nem ez az életem célja, de most itt vagyok, és ezt tudom élvezni, ami egy teljesen új élmény, hogy nem büdös a munka.
A hó végéig még segítőkkel dolgozok és tanulok, később megnyílik a bolt, ahol majd véglegesen dolgozom. Utána majd írok, és beszámolok a fejleményekről.
Természetesen ezen túl is rengeteg dolog történt, de jelenleg azt kell mondjam, van fény az alagút végén. Remélhetőleg az anyagi helyzetem is rendeződik hamarosan, és akkor egy egészen érdekes nyár elé nézek.
Eddig borzasztóan szenvedtem a honvágytól, ami persze még most is megmaradt, de egy picit furcsa érzés, hogy nyolc, lassan kilenc hónap után már mennyire kialakít az ember egy életet magának, lesz egy ritmusa a dolgoknak, még mindig szeretem felfedezni a várost és a különböző rejtett kis zugokat, de néha már egészen otthon vagyok. Van hova mennem, tudom melyik út merre vezet, hol milyen életek íródnak, és ami a legfontosabb én is egy kicsit tartozom már valahova, valakihez. Haza fogok menni, ehhez kétség sem fér, de most megpróbálom kiélvezni a maradék hónapokat itt. Anno is, amikor már belátható távolságba került a "végdátum", elkezdtem érezni, hogy azért egy darab megint itt fog maradni az emberből. Ilyenkor mindig kezdem látni merre vezettek az útjaim, és hirtelen értelmet nyer sok-sok dolog, amit az ember nem értett, kellő rossznak gondolta, és végül felismeri, hogy az az út vezette valahova vagy épp valakihez.
A jövőben próbálok majd rendszeresebben írni, addig is privát levelekben még más kalandokról is szívesen beszámolok. 
Pár képet pedig itt nézhettek meg, főleg a lakhelyem környékén fotóztam az utóbbi időben.
champmol.blogspot.com

"Bolond ki földre rogyván fölkél és újra lépked..."

Rég nem jelentkeztem, ahogy mindig kissé zsúfolt időszak volt ez is. Megpróbálom valamelyest érthetően összeszedni az elmúlt időszak eseményeit.
Amikor megkaptam a szabadságot, meg is vettem a repülőjegyeket haza és vissza. A hazautazásig volt még négy hetem, és mondjuk úgy, hogy megfordult a világ. Orsi barátnőm meglátogatott egy hétvégre, ami egészen érdekessé vált.
Egy szombati napon a kávézóban azzal fogadtak a többiek, hogy valaki üzenetet hagyott nekem, ami elég megdöbbentő információ volt, mivel az első kérdés, hogy "Nekem?" majd pedig, hogy "Ki?" a harmadik pedig, hogy "Milyen nyelven?". Sajnos az üzenetet nem láthattam, ugyanis hála a "kedvenc cseh supervisor csajszimnak" nem sikerült hozzáférnem. De azért furdalta az oldalam a kíváncsiság...végül persze kiszedtem az egyik munkatársamból, h hogy nézett ki az illető, és akkor már nagyjából be tudtam azonosítani. Pár óra elteltével, amikor éppen az volt a feladatom, hogy menjek wc-t pucolni, és ahhoz kötelező, gyönyörű védőfelszerelésemet felöltöttem, be is lépett a célszemély a kávézóba...egy ideig gondolkodtam, h biztos nem ő volt, mert ha valaki üzenetet hagy, és már kávézott aznap, minek jönne vissza pár óra elteltével. Mindenesetre kikért egy lattét, és én végül a csodálatos öltözékemben megkérdeztem tőle, hogy véletlen nem ő hagyott e nekem aznap egy cetlit, mire a válasz: "Nem kaptad meg? Tudtam, láttam, a lányon, hogy nem volt őszinte a mosolya...ezért is jöttem vissza." Aztán kiderült, hogy mi állt az üzenetben, és mivel illetőnk is magyar, odavezettem Orsihoz, hogy beszélgessenek. Én addig bezártam a boltot, és végül este együtt mentünk tovább Camden Town-ba. Így esett, hogy Orsi többet beszélgetett emberünkkel, szóval lényegében többet tudtam meg másodkézből mint elsőből. Ez az ismeretség egy kicsit változtatott az itteni mindennapjaimon, mondhatnám elviselhetővé vált minden. Még midig volt két hét a hazaútig, és akkor a munkahelyen, meg a házban, ahol laktam minden elég nehézkessé vált, és semmi sem működött jól, az erőm és türelmem is elfogyott, egy hónapig nem volt szabadnapom, és kezdtem annyira leépülni, hogy csak ez az illető jelentett bármilyen kikapcsolódást, vagy kicsit felszabadultabb pillanatot. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem jövök vissza és feladom...
Hirtelen minden viszonylagossá vált, és bármi elképzelhető volt.
Elérkezett a hazautazás napja, már alig bírtam magammal, és félúton elkezdett lüktetni bennem minden...HAZA...a bőröndömben nem volt semmi, még fehérneműt sem vittem, mert haza mentem....otthon minden van...:)
Megérkeztem végül és bár az idő miatt Budapest a szürkeségében tűnt fel, mégiscsak éreztem, hogy mi az ami hiányzott. Otthon lenni, újra látni a családot, a kiskedvenc Malvinkát, a barátokat...
Csak egy vers járt a fejemben:

Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, 
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt 
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. 
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága 
s remélem, testem is majd e földbe süpped el. 
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel 
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, 
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, 
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon 
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. 
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, 
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, 
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, 
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, 
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, 
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, 
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, 
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, 
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, 
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, 
piros zászló kezében, körötte sok gyerek, 
s a gyárak udvarában komondor hempereg; 
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, 
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, 
s az iskolába menvén, a járda peremén, 
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, 
ím itt e kő, de föntről e kő se látható, 
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. 

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, 
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, 
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, 
és csecsszopók, akikben megnő az értelem, 
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, 
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, 
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. 

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 

Két nap otthoni tartózkodás után végre éreztem, hogy visszanyerem az erőm, vannak gondolataim, érzelmileg és értelmileg is inspirál minden. Kirándultam, beszélgettem, éltem....és eldöntöttem, hogy nem adom fel, végig fogom csinálni, azt amit elterveztem, és majd csak nyár végén térek haza végleg. Amikor ez beférkőzött a fejemben, hirtelen lebetegedtem, és az otthoni utolsó pár napomat ágyban töltöttem...de végül összeszedtem magam, és Ákos testvéremmel jöttem vissza, mert mostanra már sikerült eljutni oda, hogy meg tudjam hívni, és ki tudjam hozni ide.
Más volt így visszajönni, hogy hoztam magammal egy darabot otthonról, nem utaztam egyedül, és azt is tudtam, hogy már van itt is, aki vár, van munkahelyem, ahol minden megy tovább...sajnos a szobám is várt, benne a lakótársam által hagyott ótvar mocsokkal, a szoba közepén egy rohadó (pizzás)dobozzal, és szemétheggyel. Ákossal csak néztünk, de aztán összeszedtük, és kisebb takarítás után, jóval éjfél után nyugovóra is térhettünk. Tudtam, hogy ez a szállás-ügy nem maradhat így tovább....
Ákos egy hetet töltött itt, építészpalánta szemmel kémlelte a várost, és fényképezett. Sajnos az egy hét hamar eltelt, és sűrű volt a program, de azt hiszem sok szép élményt sikerült begyűjtenie. Amikor feltettem a reptéri transzfer buszra, megint rámszakadt a magány érzése, még akkor is, ha tudtam, hogy nem úgy vagyok már itt egyedül mint előtte. Azt is tudtam, hogy változtatnom kell, és egyértelműen a szállás kérdést kell megoldani. Visszatérésem után több itteni magyar törzsvendégnek is mondtam, hogy szeretnék költözni, esetleg járjanak nyitott szemmel, hátha tudnak valamit, de azt nem hittem volna, hogy egy hét alatt 3-4 ajánlatot is kapok. A legtöbb jó helyen volt, de drága....és végül Ákos amikorra a reptérre ért, én már kaptam egy ajánlatot. Pont pár órával csúszott le, hogy láthassa a szobát, azt a szobát, ami most már az én szobám....
Pár nappal korábban egy magyar srác volt bent kávézni, már láttam többször, de akkor beszélgettünk is egy kicsit. Később meg véletlen találkoztunk a buszmegállóban, aztán kiderült róla, hogy szobrásznak tanult, festeget, és nagyon érdekli őt is "ez a világ". Kérdezte, hogy én itt miért nem festek, aztán mondtam neki is, hogy messze lakom, sokat utazok, és a szobámban nem tudok, illetve annyira lehúz a közeg, hogy kiüresedtem...aztán felhozta, hogy egy ismerősénél van kiadó szoba, számot is cseréltünk, mondta, hogy hív...de úgy voltam vele, hogy "na persze"....és öregem tényleg hívott...ráadásul mondta, hogy igazából ő 5 percre lakik gyalog a munkahelyemtől, egy lakásban a barátnőjével. Még aznap este meg is néztem a szobát, és beleszerettem....egy régi kastély szerű házban van a lakás, csodaszép faburkolatos lépcsőház, ólomüveg ablakokkal, az előtérben hatalmas kandallóval, és a lakás meg egy igazi otthon. Pici, bájos, kedves, minden tele képekkel, festményekkel. Igényes és tiszta, az ára pedig majdnem annyi, mint amit a megosztott szobáért fizettem, nagyon messze, ott ahol semmi sincs...Meg is állapodtunk egyből, így a múlt hét szerda óta itt is lakom. A költözés nem volt egyszerű, de végül is segítséggel sikerült megoldani egy kanyarban. Majd mutatok képeket, mindenhol kazettás ajtók és ablakok, végre van külön szobám, és azért itt mégis csak hárman vagyunk egy fürdőre egy konyhára, és nem kilencen, mint az előző helyen. Arról nem is beszélve, hogy ez egy béke szigete, intelligens emberekkel, akiknek ez az otthona ezért nem szarnak le mindent, hanem foglalkoznak a dolgokkal, és nem utolsó sorban szeretik a tárgyaikat. :) Ennél nagyobb mázlim nem lehetett volna, a szobám is bűbájos, még a kerthez is van erkélyajtóm, és a munkahelyemre pedig csak besétálok...boltok, pénzautomata is pár percre van, a környék gyönyörű és biztonságos. Azóta, hogy itt vagyok, jobban is érzem magam, kevésbé vagyok fáradt. Egyetlen apró negatívum van, hogy nincsen internet, így kellett vennem egy mobilnetet, ami meg korlátozott, de még így is jobban elérhető leszek, mint ezelőtt. Ami pedig csak hab a tortán, hogy minden eddig szerzett ismerősömet a starbucksból szedtem össze, ők pedig szintén itt laknak a környéken, így tulajdonképpen bérlet nélkül is teljes életet élek, mert minden és mindenki gyalogtávolságon belül van. :)

Amiről még mindenképpen szeretnék beszámolni, az drága kicsi tesóm sikere...ugyanis ahogy legtöbben tudjátok, yoyozik, de "nem középiskolás fokon", és az eddigi minden munkája most érett be, ugyanis idén megnyerte a magyar országos bajnokságot, és most pedig az EB-t is!!! Profi kategóriában most nyert először magyar, és ez az én szeretett kisöcsém! :)

Ezzel a híradóba, és egyéb műsorokba is bekerült...szegény anyukám pedig pánikban van, mert ma megy ki hozzánk az RTLklub is...:D. Miből lesz a cserebogár? :) Szóval nemzetközi sztár van a családban! :) Utaztatják majd Japánba, meg az USA-ba is...különös miket nem hoz az élet! :)
Ezzel búcsúzom most, és majd hamarosan adok élvezetesebb élménybeszámolókat is, most csak a lényegre futotta. :)