Az első érzések elementáris erővel
törtek fel, így akkor könnyebb volt írni erről az egészről, folytatni azonban
annál nehezebb...
Élek, vagyok, és nagyon más most
minden. De aminek örülök, hogy kezdem feldolgozni a tényt, hogy ismét „önként
vonultam száműzetésbe”, én vállaltam ezt, és a célom eléréséhez ez volt a
legkisebb rossz.
Meg kell születni megint. Imi
mesélt anno az El Camino-ról, amit végigjárt, tőle hallottam a hasonlatot, amit
aztán az én „Londonomra” vonatkoztattam, mégpedig, hogy ez egy kis élet a nagy
életben, amelynek van eleje és vége, meg kell születni aztán el is kell
búcsúzni. 2008-ban is senkiként érkeztem, meg kellett születnem, ami pedig nem
másként történt, mint az első telefonszám megszerzésével. Azzal, hogy van kit
felhívni, hogy valaki észleli a létezésem egy másik „világban”. Ez megtörtént,
megszülettem ismét, de megint meg kellett küzdeni érte. A munkahely megszerzése
is egy ilyen születés pillanat, amikor hirtelen lesz az embernek célja, már van
miért felkelni, van hova elindulni. És itt kezdődik el…
Ezután jön a „gyerekkor”, amikor
hirtelen ráeszmél az ember az őt körülvevő más környezetre. Felfedeztem anno
is, de most megint az újdonság erejével hatott, hogy itt mások a felhők, több
rétegben úsznak, és hihetetlen sebességgel közlekednek, ennek köszönhetően a
fények is csodálatos gyorsasággal változnak, sőt, ahogy mondják, hogy létezik
az a bizonyos „Holland-fény”, azt kell mondjam van angol is. :) Olyan, mint otthon a téli
alkonyati nap, amikor szemmagasságban vakít az ember arcába. Az eső is más
erre, nem csak azért mert tényleg mindennapos, hanem mert nincsenek viharok,
nem morajlik, csak ázik minden. Sír a város, szinte nem is látni a cseppeket,
annyira aprók, permet-szerű az egész, viszont mindenről patakokban csorog a víz
egy pár pillanat alatt.
Ebben a fázisban vagyok, amikor
jönnek szembe a dolgok és sikerül (újra)felfedeznem őket magamnak. Négy napja
volt az első olyan nap, hogy tudtam újra szépnek látni ezt a helyet, a házakat
és az erdőket. Kezd előtörni belőlem a kalandor, aki menni akar, felfedezni, és
persze megörökíteni mindent amit lát. (Sajnos ez fényképezőgép híján nem
valósulhat meg, de néha majd próbálok keresni interneten valami illusztrációt,
addig pedig egy noteszbe vezetem azt, hogy a majdani géppel merre kell
visszamennem.)
Ezt követte anno (meg talán fogja
is) a felnőtt, majd az öregkor is, de ezek még a jövő zenéi, annak ellenére,
hogy már ráléptem a megszokás útjára. Majd ezzel a hasonlattal fogok élni a
továbbiakban is, így mindenki számára világos lesz, éppen melyik stációnál
járok. :)
Kezd beállni a mindennapi rend,
már tudom merre megyek, milyen úton és kb. mennyi időt vesz majd igénybe A-ból
B-be eljutni.
Szép környékre járok dolgozni
minden nap, szép útvonalon, busszal, ami egy külön életforma, mert ugye itt
vannak akik metróval járnak, és vannak, akik buszoznak. Előbbiek a
tehetősebbek, ugyanis a „tube” használata feláras, utóbbiak pedig a csórók, így
azért vegyes a közeg…de van egy sajátos varázsa ennek is. Az egész olyan, mint
egy rossz grafikájú számítógépes játék, amikor az ember fent ül, a sofőr helyén
és lehetetlennek érzi, hogy az a hatalmas busz be fog kanyarodni a kis szűk
sikátorba, és mégis, ráadásul fel sem borul. Fentről amúgy egy teljesen más
szögből látni a világot. Van békaperspektíva meg madártávlat, hát akkor ez
„doubledeckerper-perspektíva” vagy nem is tudom. :) Közel vagy a földhöz, de mégis felülről nézel lefelé, és ahogy
haladsz minden olyan, mint egy véget nem érő film, csak jönnek a képek, a
babakocsis anyuka, előtte a kutyát sétáltató néni, majd hirtelen
szemmagasságban ülnek az ereszen a galambok, és a házak teteje csak kicsivel
magasabban megint egy új univerzumot nyit, mivel itt az is élettérnek
nevezhető. Program, hogy üljenek, sportoljanak ott.
Amikor anno ezeken az utcákon
közlekedtem, itt az északi övezetében Londonnak, az egész álomszerű volt. Luxus
a belvároshoz képest és erre még egy picit emelkednek(!) is az utak, annak
ellenére, hogy amúgy London egy nagy, sík „semmi”. A legelső kint töltött
hónapjaim alatt üvöltött bennem, hogy „Adjátok
vissza a hegyeimet!”, és ez most is kezd beférkőzni a tudatomba…
A kávézós napokat próbálom szebbé
tenné, ha mást nem azzal, hogy a coffee latte-k tetejére próbálok bűvölni
valami mintát. A fizikai munka azon túl, hogy persze fárasztó, mégis teret
enged a gondolatoknak vagy éppen arra ad lehetőséget, hogy kikapcsoljak és csak
mechanikusan cselekedjek. Ezek a boltban töltött órák ilyen megmagyarázhatatlan
időalagutak, annyi helyen járnak közben a gondolataim. Persze előző ittlétem
óta változtam rengeteget, de magamat nem tudom meghazudtolni, és éppen úgy, ahogyan
négy éve, most sincs olyan nap, amikor ne játszanék el annak a gondolatával,
hogy hazamenjek másnap. De még nem lehet…
Otthon tettem pár fogadalmat
magamnak, amik közül egy az volt, hogy az első szabadnapomon megnézem William
Blake sírját. Így is tettem, megterveztem az útvonalat, lélekben rákészültem és
elindultam. A buszon odafele hosszan merengtem, hogy vajon milyen lesz, szinte
előre elterveztem, hogy min fogok majd ott állva gondolkozni. A belváros
közepén egy forgalmasnak számító, üvegpalotákkal teli út egyik oldalán van egy
kápolna, a másik oldalt pedig a temető, ahova készültem. Amint kiléptem az
utcára elkezdett esni, és így stílusosan, igazán londoni időben csoszoghattam
oda a legnagyobb londoni sírjához. Nem kellett sokat keresni, egyből meglett,
mivel egy végtelenül pici, hangulattalan temetőben van, ahol összesen kb. 6
parcella létezik, és mind el van kerítve, köztük egy mindenki számára járható
úton áll Daniel Defoe obeliszkes
síremléke mellett a kőtábla, rajta a névvel: William Blake. E két hatalmas
ember nyughelye között a buisness negyed üzletemberei szaladnak át
aktatáskájukkal napjában többször. Kissé kiábrándító volt, így a nagy „találkozás”,
melyre készültem, egy gyors körbenézésbe torkollott, mivel egy percig nem
lehettem „négyszemközt Blake-el”. Kilépve a temető kapuján az első buszra
felszálltam, szinte pánikszerűen, és ahogy mostanság szoktam, egyből elkezdtem
zenét hallgatni. (A Thy Catafalque itt is elkísér minden utamra.:)) Közben
próbáltam az élményt megemészteni. Sajnos Angliában a temetők nem olyanok, mint
Skóciában, itt sokkal hivatalosabb minden, kerítések vannak, és az egész rideg.
Ezzel szemben Edinborough-ban a béke szigetei az ehhez hasonló helyek. Itt
sajnos mindenből pénzt csinálnak és látványosságot, ami furcsa, hiszen ha
valaki londoni volt az Blake és legalább annyival adózhatnának az emléke előtt,
hogy nem egy forgalmas utca egyik
oldalán mutogatják.
Ezt követően egy kicsit sikerül
megfázni, mivel egy éjszaka fűtés nélkül maradtunk, mert nem volt gáz. Itt
ugyanis a villannyal együtt ez is ún. top up-os rendszerben zajlik, mint
minden. (A londoni varázsszó: TOP UP! Mindenhez, legyen az telefon, bérlet,
gáz, villany, törzskártya vagy bármi.) Szerencsére már jobban vagyok, de azért
nem mondhatnám, hogy friss lennék. Az elmúlt hetem tele rettegéssel telt, ez
volt az eddigi legnehezebb időszak, ezért sem írtam senkinek.
Négy év az négy év, ahogy írtam az
előző bejegyzésemben is. Sok víz lefolyt azóta a „Temzén”, és a rendszer is
sokkal „európaibb” lett. Már kezdik bevezetni a havi fizetéseket a heti és kétheti
helyett, viszont abban változatlan a helyzet, hogy Londonban az emberek nem
beszélnek angolul. E kettőből adódóan kialakult egy kisebb pánik, ugyanis a
kávézó ahova felvettek havi fizetést ad már. Én naivan otthon kiszámoltam a
pénzem, végig sakkoztam mindent, hogy amikor kijövök lesz egy hetem munkát
találni (nah már ez is merész volt, bár sikerült szerencsére), és hogy
legrosszabb esetben is érkezésem után a harmadik hét végén lesz fizetésem. Igen
ám, csak nem hittem, hogy havi elszámolás alá fogok esni, de még ez sem lett
volna baj, mert szeptember utolsó hetében kezdtem el dolgozni, így egy hétről
kellett hogy kapjak (volna) fizetést. És itt jött be a képbe az az opció, hogy
nem tud senki angolul. (De tényleg senki, 10 meg 20 éve itt élő, és dolgozó
kollégáim vannak, és ők is mondják magukról, hogy nem tudnak angolul. Döbbenet.
Ilyen spanyol, meg vietnámi akcentussal gagyognak valamit.) Utólag felfogtam,
(leesett végre!), egy kisebb activity után, hogy mi volt a probléma. Két szálon
fut a történet, mert (1.) van egy heti beosztás, olyan mint egy órarend, a hét
7 napja, a dolgozók nevei és a bent töltendő tól-ig órák, ez a rota, ebben
pedig szerepelt, és így is volt, hogy 43 órát dolgoztam, de(!) van egy ún „contract
hours” (bejelentett, hivatalos óraszám), amire felvettek, ez pedig heti 32 óra.
A szerződés aláírásakor a manager azt mondta, hogy ez a minimum, amit hetente
bent kell lennem, de ne aggódjak ad majd többet. Ez így is van, adott és most
is elvileg ad többet, ami jó, hiszen szükség van a pénzre…, csakhogy itt
nincsen vége a kálváriának. Felvettek, megvolt a rotám, amiben szerepelt a 43
óra az első hétre, már örültem, hogy megmenekültem, még ha csak 1 hétről is de
lesz fizum, és akkor jött a hidegzuhany. Van még egy dolog, (2.) egy
számítógépes nyilvántartási rendszer, ahova mindig be kell jelentkeznie
mindenkinek és ez méri a bent töltött időt, mp-re pontosan. Ebben kell vezetni
a szünetünket is, mindent. Ehhez a rendszerhez mindenki kap egy kódot (ún.
partner number), amivel be tud lépni. Ez a számom viszont csak október első
hetétől élt nekem, és csak visszamenőleg tudják beiktatni a dolgozott óráimat.
Egy minimális juttatást kaptam, 16 óráról (a contract hours-om felét), de azért
abból a következő fizetésig nem éltem volna túl. Remélem elég világosan
sikerült leírni, és mindenki érti mi a szitu. :D
De szerencsére van aki segítsen,
szóval most csak várni kell, és várni, és remélhetőleg a következő fizetés már
elhozza a megváltást magával.
Miközben ettől az
idegösszeroppanás szélére kerültem, azért történtek jó dolgok is, például még
csütörtökön a „fizetés napom” előtt, pattanásig feszült idegekkel, Zolinak és
nekem is „remek napja” volt beosztás tekintetében ugyanis mind a ketten
dolgoztunk hajnaltól délutánig, majd hazajöttünk ebédelni, és később vissza az esti
műszakra. Nekem egy meetinggel zárult az estém, amikor azért kezdtem
megnyugodni. Bármennyi rossz dolgot is lehet mondani az egészre, mégis tényleg
cél a csapatmunka és az, hogy támogassuk egymást. Ami azért nem utolsó
szempont. Miután éjjel végeztünk a nagy karácsonyi italok megbeszélésével :D, az
egyik leányzó (20 éves, Santa-nak hívják) is abba az irányba indult haza, mint
én. Együtt sétáltunk egyet, beszélgettünk és végre éreztem, hogy találtam
valakit, akihez szólhatok. Hasonló cipőben jár, mint én, és egy kedves,
őszinte, szeretetre méltó lány. Sétánk során kiderült, hogy nagy bajban van,
félt, hogy kiteszik az albérletéből, mert azt hitte, hogy egy héttel előbb kap
fizetést, és hiányzott 30 fontja, amit másnap reggel kellett befizetnie
legkésőbb. Végül én adtam neki kölcsön a nem létezőmből, mivel az összes „vagyonom”
80 font
volt, az egész következő hónapra, és nem tudhattam, hogy kapok-e pénteken
bármennyit is…szörnyű volt. Valahogy éreztem, hogy nem verne át, és tudtam,
hogy szüksége van rá, de utána úgy mentem haza…huhh…:) Esett az eső, semmim sem
volt, tényleg semmim, és nem tudtam mit hoz a másnap. Végül Santa (szabadnapja
ellenére) jött, és hozta a pénzt vissza, lett fizetésem is arról a kis
semmiről, de átjött, így hatalmas kő esett le a szívemről. Azt hiszem erre
mondom, hogy megszülettem. Él a bankkártyám, működik a bankszámlám, lett egy
barátom (mert ez egy dupla vagy semmi játék volt, pénzt adni kölcsön, végzetes
mindenképpen, szerencsére pozitív értelemben ezúttal.)
Ezt követően tegnap szabadnapos
voltam, ami már nagyon rám is fért. Zolit nagy nehezen sikerült meggyőzni, hogy
mozduljunk ki (ő akkor nem megy sehova, ha esőre áll, hát az pedig itt elég
gyakori…:) de az égiek még napsütéssel
is megajándékoztak minket). Elmentünk hát Greenwich-be, ami az egyik
legmegkapóbb helyként élt az emlékeimben. Először Imivel és Zsófival jártam ott, akkor ősz volt már, a színes ősz,
kicsit esős, és hatalmas csodaszép épületekkel tarkított, zöld nagy terület
tárult a szemünk elé, ami Londonban nagy szó, mert azért elég zsúfolt egy
város, még akkor is, ha parkok vannak sok helyen. Greenwich egy béke szigete volt,
ahol a madár se járt akkor, az egész fel van vezetve, ahogy az ember megy fel a
dombra és a végén ott van a „nulla”, találkozik kelet és nyugat. Igazán szép és
megérinti az embert, ha jókor megy. Most sajnos ennek a nyomát se lehetett
látni, jó idő és a hétvége miatt tele volt minden emberekkel, leginkább
turistákkal, és az épületek közé beépült egy vasszerkezetes stadion,
feltehetőleg még az olimpia alkalmából, ami totálisan elrontotta a látványt.
Zoli arcán semmi nem látszódott, csak végigszaladtunk az egészen, és jöttünk is
haza…remélem egyszer majd elmegy egyedül, és felfedezi magának azt a helyet,
mert kaphat ott az ember maradandó élményt.
Eddig a szabadnapok nem voltak túl
sikeresek, de remélhetőleg hamarosan találok cimborákat, akikkel lehet majd
programokat tervezni, és akkor beindulhat az élet. :)
Innen folytatom majd legközelebb...:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése