"....Szél zörög éjjel a testben"

Mindenek előtt, mindenkitől bocsánat, hogy nem írtam, nagyon fáradt vagyok, szolgáljon ennyi mentségemre, de ezúton kívánok boldog ünnepeket!
A bejegyzés talán feltárja milyen itt a hangulat ebben az időszakban, azon túl, hogy esik, fúj a szél, és mostanáig 10-15 fokok voltak.

Sok dolog nem mondanám, hogy történt legutóbbi bejegyzésem óta, mert sajnos szabadnapjaim továbbra sincsenek, jó esetben hetente maximum egy, ami a folyamatos betegeskedéseimnek köszönhetően az életben maradást biztosítja csupán számomra. Így  viszont most a kávézós mindennapokról mesélnék egy keveset…:)

Már említettem pár „karaktert”, akik továbbra is megszínesítik mindennapjaimat. Az első számú a manager, aki amúgy egy kedves emberke Chiléből, bár különös külseje némileg néha megkérdőjelezi ezt, mégis szerethető a "civil" oldala. Leginkább a Tim Burton-féle „umpa lumpakhoz” tudnám hasonlítani a megjelenését, amúgy a Charlie és a csokigyár egy jó hasonlat, mivel napjainkat az édességek előállításával és szép elrendezésével töltjük, így nem meglepő a „főnök” milyensége. :)

Tulajdonképpen néha falusiasnak (ezennel nem érzem, hogy egy 10milliós városban vagyok) hangulatosnak is nevezném a csöndesebb napokat, mert a környékbeliek járnak be hozzánk, akiket névről ismerünk, és mindenkinek tudjuk mi a kedvenc itala. Sokszor a buszból látom ezeket a „regular customer”-eket, és jókat szoktam mosolyogni, amikor az jár a fejemben, hogy „nézzenek oda, a „single shot mocha with whipped cream” most szalad át a busz előtt”…Amúgy filmre lehetne vinni ezt, hogy kb 50-60 ember napi szinten jön a kis italáért, mindenkiről nap mint nap egyre többet tudunk meg, ami  egészen izgalmas, szeretem, amikor emberi történeteket ismerek meg. Múltkor például az egyik perzsa fickóba szaladtam bele munka után, nem volt esernyőm (ami itt ugye nagy felelőtlenség) és így elkísért egy darabig,  elkezdett mesélni, 13 éve nem látta a családját, politikai dolgok miatt kellett eljönnie, és nem is tarthatja a szeretteivel a kapcsolatot, hogy védje őket, különös dolgokat mesélt…valahogy itt mindenki olyan magányos, és hamar megnyílik, elkezd mesélni. (Még ajándékot is hoztak páran az ünnepek alkalmával nekünk, volt aki levelet is írt…megható, nem? :))Senki sem az akinek látszik, mindenki másért van itt, máshogy képzeli a jövőjét, és gondolkozik, sokat…azon, hogyan lehetne jobb.

Persze a "britt-zsidó" törzsvendégek elég gusztustalanok, mindenért panaszkodnak, nekik a forrásban lévő víz sem elég meleg. Egyik kedvenc figurám Keith, úgy 60 éves, minden egyes nap megeszik egy sonkás croissant és kéri a „tall-boiling skimmed latte-ját”, miközben folyamatosan morog valamiért, vagy a fűtés kevés neki, vagy az a baja, hogy foglalt a wc, néha pedig mindenkit megfenyeget, hogy nem jön többet, ha nem megy elég gyorsan a pénztárnál a sor…

A másik szörnyűség Michael, 50 éves totál pedofil külsővel rendelkező marha, aki minden nap mindenkit le akar ellenőrizni, mindig kéri a blokkot, és utána is számol egyből a dolgoknak, aztán kritizálja a zenét és elmondja, hogy nem vagyunk elég jó munkaerő. A harmadik „öreg”a fekete Oscar, ő hőbörög…olyan magyarosan, amúgy, de legalább vicces….időbe telt mire megértettem az artikulálatlan angolját, aminek oka az lehet, hogy nincs túl sok foga, ami van az viszont aranyból van, hogy passzoljon a bőréhez. Viszont őt nagyon bírom, amikor nem volt hangom elment boltba és vett nekem torokfájásra cukrot, persze hozzá is tette, hogy nagyon drága volt…:) Mindig új italt akar kipróbálni és elmondja, hogy az amit kapott épp miért szar, jah és a legfontosabb, az ő vesszőparipája, hogy nincsenek letisztítva az asztalok. Viszont ő mindig mosolyt csal az arcunkra. Kedves idióta.( A napokban bent volt egy őrült kínai aki halandzsa nyelven krákogott és hadonászott, majd meg volt lepve, hogy nem értjük és elkezdett őrjöngeni, össze meg vissza csapkodta a székeket….erre odatotyogott Oscar és elkezdett jó hangosan nevetni, majd kérdezte, hogy mit adtunk a kínainak, mert ő is akar belőle…szeretne megőrülni egy kicsit…:))

Rajtuk kívül még egy úriembert emelnék ki, aki megér egy misét….hatalmas darab fekete fickó, zárás előtt fél órával vánszorog be az ajtón (amin alig fér be), és csak hörög…annyit, hogy „a tea please….grande…HOT MILK” ez annyit tesz, hogy neki forró tej kell a kis tájába…amit amúgy mindig szertartás szerűen fogyaszt…Minden nap a KFC-ben kezdi, Vágó Pistánál vásárol egy nagy doboz csirkét, majd bejön, megeszi, kikéri a teáját, és leül….5-10 percen belül elalszik utána, és nem lehet felkelteni…a múltkor sajnos nem volt nálam a fényképezőgépem, pedig pályázatnyertes szociofotókat lehetett volna készíteni. A boltunkban van egy nagy kandalló, ami előtt egy kb.15 nm-es szőnyegpadlós, hatalmas fotelokkal berendezett rész. A kandallót mindig évszaknak megfelelően díszítjük fel, így most körbe műfenyővel volt dekorálva a tetején pedig egy nagy karácsonyfa állt, alatta a felirattal, hogy „Merry X-mas”, és persze minden tele színes villogó karácsonyi égőkkel. A hősünk leült a kandalló előtti fotelba és elaludt, a forró tejecske csordogált a pulóverére, de ez sem zavarta, horkolva, nyitott szájjal, csorgó nyállal, ülve aludt, körülötte a csirkecombok maradványaival, fölötte meg villogott a karácsoni-diszkó…zseniális volt. Betegre nevettük magunkat, mert ez egy karácsonyi üdvözlőlapnak is túl sok lett volna. Ez az úriember volt, aki legutóbbi havi meetingünk alkalmával bent szunyókált zárás alatt, nem ébredt fel arra se, hogy minden vendég elment, hogy üvölt a zene, felmosnak és felporszívóznak körülötte, semmi sem számított, csak alukált…amikor végeztünk a takarítással, megkérdeztem a managert, hogy felkeltsem-e, mire ő csak annyit mondott: „Óhh Ócsi(az vok én), hagyd csak….ő már szinte családtag”. Végül a másfél órás meetingnek is vége lett és amikor már zártuk végleg a boltot, felkeltettük…megvártuk míg kidöcög és mi is távoztunk…

Még persze tudnék napokig mesélni remek sztorikat, mert szombatonként egy értelmi fogyatékos 6 fős társaság jár be scrabble-t játszani, ők szintén meglehetősen furcsa és hangos módon vitatkoznak, hogy vajon a leírt szavaik léteznek-e, ami mindig nagy shownak ígérkezik...

No, hát így dolgozunk mi Golders Greenben, és próbáljuk komolyan venni ezt a totálisan komolytalan munkát.

A személyzet amúgy mostanra csapattá alakult, többnyire jó a hangulat, bár szegény Santa-t nevéből adódóan elég sok negatív atrocitás érte így az ünnepek előtt, volt aki rá akarta erőszakolni a mikulásos sapkáját, de volt aki poénnak hitte a névtábláját és 2 percig nevetett, és csak utána esett le neki, hogy ez az igazi neve....utána nagyon sokszor kért bocsánatot....

Amúgy a melóhelyem környéke London legdurvább zsidó-negyede, ami megadja a különlegességeket minden nap. Elég érdekes viseletű és borzasztó természetű emberek járnak be nap mint nap, és mindegyiknek az Ószövetségből ismerhető neve van. A legtöbb nem mosakszik, büdös és nagyon ápolatlan, szakállas nőkkel is nap mint nap találkozni, egészen brutális hogy milyen szörnyek jönnek néha szembe, és öregem beülnek meginni egy méregdrága valamit. Vannak a nagyon hithű népek, akik nem ihatnak tejet, ebből adódóan, egyik nap totálisan tragikomikus helyzetnek lehettünk tanúi, bejött a boltba (nem túlzok kb 30 zsidó férfi, fejükre a női hajcsattal rögzített kipával) és agresszívan megkérdezték, hogy milyen soyatejet használunk, odaadtam nekik a dobozt, amit körbeálltak, hangosan beszélgettek valamiről, mutogattak, telefonáltak, majd a végén csalódottan vissza is nyújtották, hogy nem kosher. Ezek után egyik nap leszálltam hajnalban a buszról és még félálomban (hajnali 4volt, mentem dolgozni) arra lettem figyelmes, hogy valami nagy furcsa zölden villogó dolog van a Golders Green Station előtti téren…hát egy hatalmas „public menorah” volt, a stilizált fajtából, ugyanis egy napra rá a legkülönbözőbb színű, alakú és stílusú párdarabja bukkant fel a környéken. Ezek után nem meglepő, hogy nem lehet leírni azt, hogy „Christmas” és muszáj X-masra változtatni, illetve minden nap találkoztunk a nagy kérdéssel, ami nem volt más, mint: „Ünnepek alatt nyitva leszünk, mert „we don’t care about Christmas”!?” Természetesen a válasz igen….és most lehet megkapaszkodni, december 25-e, amikor nem volt egész Londonban közlekedés sem, volt az év legnagyobb forgalmát lebonyolító nap!!!! Azért ezen el lehet egy kicsit gondolkodni…

Amúgy a környéken még sok a „fillipínó” és a perzsa…meg persze a kínai turisták….belőlük valahogy mindenhova jut…már csak úgy hívjuk őket, hogy a „csokomokók” mert mindegyik nyomat valamit, mixelik az italok neveit és nem tudjuk mit akarnak, ilyenkor csak úgy adunk nekik valamit, általában ők lelkesen bólogatnak mindenre és szent a béke…:)

No, hát igen….by the way…a „láttéim” egyre szebbek, most "latte-art hónap" van, úgyhogy gyúrunk, néha napi 10 liter tej folyik el csak gyakorlásra….de a szépségnek ára van ugyebár. :)

A „kedvenc” cseh szupervisorom úgy döntött, hogy a Chanukhat hazájában tölti inkább, amit nagyon támogatott mindenki, de sajnos jön vissza a jövő héten…

Ami jó hír viszont, hogy 25-én nem dolgoztam, helyette házimunka volt, meg végül a házunk fergeteges lakóközösségével (tisztelet persze annak a két kivételnek!) együtt elfogyasztottunk egy általam (5 órán át elkészített) ebédet 20 perc alatt, és mindenki felvette a szép ruháját. László is, mert még mindig köztünk van, valami hiba folytán a rendszerben…:) (Gábor üzenete nem ért el az UFO-kig.) Meg persze túléltük a világvégét itt is…

Február elején haza fogok látogatni, nem túl hosszú, de valamicske időre, így aki szeretne készülhet. Tervek között pár kocsmatúra szerepel (Jenő és Gépmadár is…).

Szilveszter sincs itt, dolgozunk, de annyi baj legyen, már lassan meg se kottyan, talán jobb is így, mert nem szakad meg az ember szíve, hogy nem lehet otthon, ugyanis belegondolni sincsen idő abba, hogy milyen nap van éppen.

Most ennyit, illetve a két kimozdulásomról a fotóim megtekinthetőek a fotós blogomban:

champmol.blogspot.com

Hamarosan találkozunk! :)

„…A lélek is kabátban jár…”

Nem érem utol magam, így sajnos megint visszamenőleg próbálok beszámolni az eseményekről. Kicsit rafting túra jellege volt az elmúlt pár hétnek. Kezdődött ott, hogy Zolival már ugyan egy ideje irtottuk egymást, de ez odáig fokozódott, hogy tényleg elszabadult a pokol, nem részletezném, elszaladt a ló, és a gyűlölet, amit végül egy enyhe idegösszeroppanással és hatalmas mindent feloldó veszekedéssel sikerült megoldanunk. A helyzet most békés, és úgy néz ki maradunk egy ideig még együtt ebben a házban és szobában.
A ház amúgy egy külön történet, ahogy a benne lakó kis közösség is. Minden rossz nélkül állíthatjuk, hogy színesek a mindennapok itt. A lakók magyarok, ez talán az alapprobléma(?), de a karakterek zseniálisak, aminek „pár sort” szentelnék ezennel.
A földszinten két szoba van, mind a kettő két személyes, az egyikben lakik Csabi, akivel már talán mondhatom barátság alakult ki. Ő hosszú hajjal, szakállal érkezett Londonba, a „lehetőségek városába”, volt angol és földrajz tanárként. Csabi története dióhéjban annyi, hogy hosszú ideig keresgélt munkát, először csak konyhai kisegítőként, gondolta a ranglétra legalján csak megcsíp egy állom állást, melynek érdekében a vagyonát egyenruhára költötte és megvált hajkoronájától. Teltek múltak a hetek és nem nagyon jeleztek neki vissza sehonnan, majd megtört a jég, elkezdett dolgozni, és sajnos pár nap után egy kicsit lesérült, ami végzetes hibának bizonyult, mert többet nem hívták, így immáron rövid hajjal, sérült lábbal, munkanélküliként csücsült a szobában lévő, gondosan megragasztott kanapén. Mindennapjait azzal töltötte, hogy „jobcenterekbe” járt, és napi egy fontjából csupán egy mélyfagyasztott pizzára futotta. Vesztére laptopja viszont van, amit a szobatársa előszeretettel használ, így elalvás előtt Csabi a youtubeon a magyarok őstörténetét kell hallgassa, mivel a szobatársának hobbija ennek kutatása. Így teltek mindennapjai, egyre kilátástalanabbul, míg végül feltűnt egy ismerős, aki megígérte, hogy segít neki munkát találni. Ehhez azonban meg kellett válnia szakállától is, de hát ha ez az ára…kiderült egy kávézós állásra hívták be, szóval még a café latték és cappucinok világában is elmélyedt az én tankönyveim segítségével. El is ment, meg is felelt, de végül sajnálattal közölték vele hogy túlképzett….hát szegény…túlképzett…máskor már kapott érdekességet, akkor azt, hogy hazudik, mert 10 percet beszélgetett egy úriemberrel, aki megkérdezte tőle mióta van itt, mire elmondta, hogy két hónapja, és erre a válasz az volt, hogy „hazudsz, az nem lehet….túl jó az angolod ahhoz.” :) Hát igen…itt Londonban az is problémát jelent, és persze csak az itt töltött hónapok számával juthat az ember némi nyelvtudáshoz. Nos…így esett, hogy Csabi továbbra is pizzán élt, és külseje már konzervatívabb nem is lehetett volna. Szegény már csak nevetett rajta, hogy kijött ide, és se angolul nem nagyon kommunikál, még csak enni se tud normálisan, már elhagyta a régi önmagát és fizetés nélkül dolgozik néha egy kicsit…pusztán jótékonyságból. Egyetlen szerencséje az volt, hogy szobatársa otthon volt két hétig, így legalább nyugodtan alhatott. De ez sem tartott sokáig, mert a második héten, hogy egyedül lehetett volna meglepetés vendége érkezett. Ő úgy fogalmazott, hogy „Váratlan utazás volt, én voltam Hetti néni”. Ugyanis a földszint másik szobájában két srác lakott egy ideig. Az egyik masszívan füvezett minden este, amitől mindenki remekül érezte magát, a másik pedig nem rendelkezett angol(és semmilyen nyelv)tudással sem. Magyarul beszéltek egymással a nagy „csilláút” hangulatban, de a szókincsük kimerült abban, hogy „g*ci” és hogy „kajakra”, néha ezt a kettőt kombinálták is. A legváratlanabb helyzetekben alkalmazták ezeket és így ennek a szobának lakóit már mindenki csak úgy emlegette, hogy „g*ciék”. No, hát náluk esett meg, hogy az angolul kicsit sem tudó srácot, az angolul elvileg kicsit tudó-de magyarul szerintem írástudatlan- haverja kajakra szarban hagyta, mivel kijött utána a barátnője és leléptek, de az új szállásukon már az angolul cseppet sem értő cimborájának nem jutott hely. Ezért barátunk nem tudott hova menni, és mit tehettünk volna, egy hétig még befogadtuk. Én etettem, mert pénze nem volt, egy másik lakó (erre még visszatérek) itatta, Csabi szegény meg altatta, mivel az ő szobájában volt egy üres ágy. Ezzel a szeretettel persze sikerült angolul nem tudó haverunknak visszaélnie, mivel egyik nap Csabi arra jött haza, hogy a szobájában különös alakok vannak, és az ágyán egy rózsaszín bőrönd hever…akkor kicsit le kellett magát hűtenie, hogy ne csináljon felvágottat befogadott elesett hősünkből. Végül nagy nehezen sikerült megválnunk barátunktól, és szegény Csabi mielőtt egyet aludhatott volna, szobatársa már ismét itt volt és hallgatta tovább a youtube-on a magyar szavak ősi eredetét. Hát Csabi végül egy hete már dolgozik egy gyógyszertárban és örömmel szállítja munkaideje végén kartonszámra a TENA lady-ket. Reméljük még sokáig teheti ezt, mert akkor lesz kivel filmeznem és közösen főzőcskéznem a jövőben. Vele terveztünk pár kirándulást is, amiről ha összejön majd lesz képes beszámolóm.
De addig is kanyarodjunk vissza ehhez a csodálatos házhoz. Az emeleten van a mi szobánk, ahol Zolival majdnem kinyírtuk egymást, mellettünk pedig egy szintén két férőhelyes álomlakosztály. Ott lakik két srác, akik egyike egy jó szándékú, de amennyire egyszerű, annyira komplex lélek is. Szabadidejében az UFO-kkal és az univerzum összefüggéseivel foglalkozik, amúgy pedig konyhai mosogatóként keresi kenyerét, amiből megjárta már a Kanári-szigeteket egyedül. Ő Gábor, aki egyik nap egy pendriveot hozott át, odanyújtotta és közölte, hogy „ezen rajta van az egész világ, a kezdetektől”…hát ez elég rémisztő…még nem mertem belenézni mi lehet azon a 4GB-on. Gábor csendesen békében éldegélt, mígnem egyik nap be nem költöztettek mellé egy új lakót, Lászlót. Lászlóval egy baj van, annyi, hogy kilóg a kapa a szájából és mindehhez rengeteget beszél…és ami a rosszabb, hogy még többet iszik. Minden esete úgy érkezett haza, hogy bepuszilt már két-három sört, ennek egy ideig pusztán annyi volt a következménye, hogy nem lehetett levakarni, de Gábornak rosszabb volt, ugyanis éjjelente alvás helyett ittas horkolást kellett hallgatni, illetve ’teknóóót’. Mivel László úgy aludt, hogy fülében max hangerőn lüktetett az a valami. Így szegény Gábor hiába szólt, hogy ne horkoljon, nem hallotta. Pár nap után Gábor palackokat gyűjtött be, melyeket ágya mellé szépen felsorakoztatott, és éjjel ha nem bírt aludni, hangját kímélve csak odavágta Lászlóhoz az egyiket, másikat, harmadikat és így tovább…de ez sem nagyon segített. László végighorkolta az éjszakát, reggel amikor lemerült az mp3 lejátszója kinyitotta a szemét és meglepetten konstatálta, hogy palackok veszik körül. Mindezen jót nevetett, így Gábor taktikát változtatott és meg is töltötte azokat a palackokat. A történt drámaisága itt kezdődik, még erre sem reagált László. Így egyik nap Gábor csillogó szemmel jött haza, és másnap elmesélte, hogy vett egy dinamós elemlámpát, jó nagyot. Este amikor már az összes palackját eldobálta felkelt, odament Lászlóhoz és belevilágított a szemébe, majd ráüvöltött, hogy „Hol voltál tegnap este?” Hát akkor sikerült elérnie hogy szobatársa felébredjen kiszedje a füléből a muzsikát, de sajnos a horkolás pár perc után ismét folytatódott. Így ment ez minden este, egészen múlt hétig, amikor is egyik reggel arra ébredtünk, hogy a WC össze van okádva…nos kiderült László nem csak a szokásos söreit, hanem hozzá egy üveg vodkát is sikeresen legurított előző este, melynek eredménye nem csak a közös toalett összepiszkítása lett, hanem a Gáborral megosztott szőnyegpadló végleges elpusztítása is. Gábor felszólította kedvencét, hogy takarítson föl, aki másnap ezt –saját elmondása szerint- meg is tette, de analfabéta László barátunk csodálatos agyi kapacitásai olyan szinten vannak, hogy mindehhez a ház közös porszívóját használta. Azóta Gábor nyitott ablaknál alszik a rohadt hidegben, hogy ne fulladjon meg a bűztől, a házban pedig senki sem porszívózik, és lassan térdig járunk a szarban. Ezen változtatni egy módon lehet, ha a főbérlő céget megkérjük, László barátunkat helyezzék át. Itt Big Brother törvények uralkodnak, ugyanis ki lehet szavazni valakit, ha „nem tudunk vele együtt élni”. Most aláírtuk a levelet, meglátjuk Lászlóért mikor jönnek és kik. :D
Az emeleten van még egy szoba, melyben Balázs lakik. Ő a ház mindenese, nem is tudom mi lenne nélküle, kedves, normális, munkája is van, ráadásul egyedül lakik, mosogat, takarít és ő veszi a tisztítószereket. Mellesleg neki köszönhetően mára már van a kezemben egy fényképezőgép.
Ugyanis Balázs ebay-n vett már sok sok mindent, és amikor meséltem neki, hogy szeretnék egy fényképezőgépet, gyorsan meg is nézte, és mondta mennyiért mik vannak…nem nagyon volt bizalmam ehhez, és ha ő nincs, akkor nem is jutott volna eszembe ez az opció. Egy ideje elkezdtünk hát licitálgatni használt Nikon D300-asokra, és végül vasárnap éjjel nálunk ütöttek le egyet, ami kedden már meg is érkezett. Minden úgy volt, ahogy írták, csodálatosan gyönyörű gép, és borzasztóan boldog vagyok. Már csak egy szabadnap kéne, amikor kipróbálhatom. Ez viszont azt jelenti, hogy hamarosan képekben tudok mesélni.
Amúgy a vasárnap egy érdekes nap volt, mert már nagyon untam ezt a kripli létet, ezeket a körülményeket, ahogy lakunk, ahogy élek, a munkát amit végzek, amitől olyan a kezem mint egy nyolcvan éves öregasszonyé, és minden porcikám fáj tőle. Így aznap Csabival főztünk, befestettem végre a hajam, meg a gépet is akkor sikerült megszerezni. Valami szimbolikus értéke volt annak az estének. Különös amúgy látni azt, hogy amikor anno 2008-ban jöttem célom volt, hogy elszakadjak, keressem magam, más legyek, máshogy éljek….most viszont meg akarom tartani magam annak akiként éltem az elmúlt pár évben. Honvágyam van, szeretnék lemenni a Jenőbe, otthon lenni a családdal, és nem csak képeken nézni tesóm szalagavatóját. Persze nem árt ez a kis önmegtartóztatás, a spórolás, mert az biztos, hogy itt az ember mindent százszorosan meggondol, és megbecsül. De most tartom is magam ahhoz, amiért jöttem. Az angol, a felső kategóriás gép, és az utazások. Remélem mire hazamegyek elmondhatom, hogy sikerült is….még hosszú az út, de segít ha van kivel együtt nevetni a nehéz időkben a saját (magunknak kreált) nyomorunkon.
Egyik este mindenki egy emberként nevetett, amikor Csabi kifejtette, hogy ez a ház olyan, mint az Adams Family…Zoli meg én vagyunk a gyerekek akik gyilkoljuk egymást, Balázs az apuka, Gábor a kéz (aki mindent dobál) és így tovább…szépen leoszthatóak a szerepek…
A kalandok folytatódnak és be is számolok majd róluk, remélhetőleg már illusztrációkkal, és talán januárban haza is jutok egy hétre…