Nem érem utol magam, így sajnos
megint visszamenőleg próbálok beszámolni az eseményekről. Kicsit rafting túra
jellege volt az elmúlt pár hétnek. Kezdődött ott, hogy Zolival már ugyan egy
ideje irtottuk egymást, de ez odáig fokozódott, hogy tényleg elszabadult a
pokol, nem részletezném, elszaladt a ló, és a gyűlölet, amit végül egy enyhe
idegösszeroppanással és hatalmas mindent feloldó veszekedéssel sikerült
megoldanunk. A helyzet most békés, és úgy néz ki maradunk egy ideig még együtt
ebben a házban és szobában.
A ház amúgy egy külön történet, ahogy a benne lakó kis közösség is. Minden rossz nélkül állíthatjuk, hogy színesek a mindennapok itt. A lakók magyarok, ez talán az alapprobléma(?), de a karakterek zseniálisak, aminek „pár sort” szentelnék ezennel.
A földszinten két szoba van, mind a kettő két személyes, az egyikben lakik Csabi, akivel már talán mondhatom barátság alakult ki. Ő hosszú hajjal, szakállal érkezett Londonba, a „lehetőségek városába”, volt angol és földrajz tanárként. Csabi története dióhéjban annyi, hogy hosszú ideig keresgélt munkát, először csak konyhai kisegítőként, gondolta a ranglétra legalján csak megcsíp egy állom állást, melynek érdekében a vagyonát egyenruhára költötte és megvált hajkoronájától. Teltek múltak a hetek és nem nagyon jeleztek neki vissza sehonnan, majd megtört a jég, elkezdett dolgozni, és sajnos pár nap után egy kicsit lesérült, ami végzetes hibának bizonyult, mert többet nem hívták, így immáron rövid hajjal, sérült lábbal, munkanélküliként csücsült a szobában lévő, gondosan megragasztott kanapén. Mindennapjait azzal töltötte, hogy „jobcenterekbe” járt, és napi egy fontjából csupán egy mélyfagyasztott pizzára futotta. Vesztére laptopja viszont van, amit a szobatársa előszeretettel használ, így elalvás előtt Csabi a youtubeon a magyarok őstörténetét kell hallgassa, mivel a szobatársának hobbija ennek kutatása. Így teltek mindennapjai, egyre kilátástalanabbul, míg végül feltűnt egy ismerős, aki megígérte, hogy segít neki munkát találni. Ehhez azonban meg kellett válnia szakállától is, de hát ha ez az ára…kiderült egy kávézós állásra hívták be, szóval még a café latték és cappucinok világában is elmélyedt az én tankönyveim segítségével. El is ment, meg is felelt, de végül sajnálattal közölték vele hogy túlképzett….hát szegény…túlképzett…máskor már kapott érdekességet, akkor azt, hogy hazudik, mert 10 percet beszélgetett egy úriemberrel, aki megkérdezte tőle mióta van itt, mire elmondta, hogy két hónapja, és erre a válasz az volt, hogy „hazudsz, az nem lehet….túl jó az angolod ahhoz.” :) Hát igen…itt Londonban az is problémát jelent, és persze csak az itt töltött hónapok számával juthat az ember némi nyelvtudáshoz. Nos…így esett, hogy Csabi továbbra is pizzán élt, és külseje már konzervatívabb nem is lehetett volna. Szegény már csak nevetett rajta, hogy kijött ide, és se angolul nem nagyon kommunikál, még csak enni se tud normálisan, már elhagyta a régi önmagát és fizetés nélkül dolgozik néha egy kicsit…pusztán jótékonyságból. Egyetlen szerencséje az volt, hogy szobatársa otthon volt két hétig, így legalább nyugodtan alhatott. De ez sem tartott sokáig, mert a második héten, hogy egyedül lehetett volna meglepetés vendége érkezett. Ő úgy fogalmazott, hogy „Váratlan utazás volt, én voltam Hetti néni”. Ugyanis a földszint másik szobájában két srác lakott egy ideig. Az egyik masszívan füvezett minden este, amitől mindenki remekül érezte magát, a másik pedig nem rendelkezett angol(és semmilyen nyelv)tudással sem. Magyarul beszéltek egymással a nagy „csilláút” hangulatban, de a szókincsük kimerült abban, hogy „g*ci” és hogy „kajakra”, néha ezt a kettőt kombinálták is. A legváratlanabb helyzetekben alkalmazták ezeket és így ennek a szobának lakóit már mindenki csak úgy emlegette, hogy „g*ciék”. No, hát náluk esett meg, hogy az angolul kicsit sem tudó srácot, az angolul elvileg kicsit tudó-de magyarul szerintem írástudatlan- haverja kajakra szarban hagyta, mivel kijött utána a barátnője és leléptek, de az új szállásukon már az angolul cseppet sem értő cimborájának nem jutott hely. Ezért barátunk nem tudott hova menni, és mit tehettünk volna, egy hétig még befogadtuk. Én etettem, mert pénze nem volt, egy másik lakó (erre még visszatérek) itatta, Csabi szegény meg altatta, mivel az ő szobájában volt egy üres ágy. Ezzel a szeretettel persze sikerült angolul nem tudó haverunknak visszaélnie, mivel egyik nap Csabi arra jött haza, hogy a szobájában különös alakok vannak, és az ágyán egy rózsaszín bőrönd hever…akkor kicsit le kellett magát hűtenie, hogy ne csináljon felvágottat befogadott elesett hősünkből. Végül nagy nehezen sikerült megválnunk barátunktól, és szegény Csabi mielőtt egyet aludhatott volna, szobatársa már ismét itt volt és hallgatta tovább a youtube-on a magyar szavak ősi eredetét. Hát Csabi végül egy hete már dolgozik egy gyógyszertárban és örömmel szállítja munkaideje végén kartonszámra a TENA lady-ket. Reméljük még sokáig teheti ezt, mert akkor lesz kivel filmeznem és közösen főzőcskéznem a jövőben. Vele terveztünk pár kirándulást is, amiről ha összejön majd lesz képes beszámolóm.
De addig is kanyarodjunk vissza ehhez a csodálatos házhoz. Az emeleten van a mi szobánk, ahol Zolival majdnem kinyírtuk egymást, mellettünk pedig egy szintén két férőhelyes álomlakosztály. Ott lakik két srác, akik egyike egy jó szándékú, de amennyire egyszerű, annyira komplex lélek is. Szabadidejében az UFO-kkal és az univerzum összefüggéseivel foglalkozik, amúgy pedig konyhai mosogatóként keresi kenyerét, amiből megjárta már a Kanári-szigeteket egyedül. Ő Gábor, aki egyik nap egy pendriveot hozott át, odanyújtotta és közölte, hogy „ezen rajta van az egész világ, a kezdetektől”…hát ez elég rémisztő…még nem mertem belenézni mi lehet azon a 4GB-on. Gábor csendesen békében éldegélt, mígnem egyik nap be nem költöztettek mellé egy új lakót, Lászlót. Lászlóval egy baj van, annyi, hogy kilóg a kapa a szájából és mindehhez rengeteget beszél…és ami a rosszabb, hogy még többet iszik. Minden esete úgy érkezett haza, hogy bepuszilt már két-három sört, ennek egy ideig pusztán annyi volt a következménye, hogy nem lehetett levakarni, de Gábornak rosszabb volt, ugyanis éjjelente alvás helyett ittas horkolást kellett hallgatni, illetve ’teknóóót’. Mivel László úgy aludt, hogy fülében max hangerőn lüktetett az a valami. Így szegény Gábor hiába szólt, hogy ne horkoljon, nem hallotta. Pár nap után Gábor palackokat gyűjtött be, melyeket ágya mellé szépen felsorakoztatott, és éjjel ha nem bírt aludni, hangját kímélve csak odavágta Lászlóhoz az egyiket, másikat, harmadikat és így tovább…de ez sem nagyon segített. László végighorkolta az éjszakát, reggel amikor lemerült az mp3 lejátszója kinyitotta a szemét és meglepetten konstatálta, hogy palackok veszik körül. Mindezen jót nevetett, így Gábor taktikát változtatott és meg is töltötte azokat a palackokat. A történt drámaisága itt kezdődik, még erre sem reagált László. Így egyik nap Gábor csillogó szemmel jött haza, és másnap elmesélte, hogy vett egy dinamós elemlámpát, jó nagyot. Este amikor már az összes palackját eldobálta felkelt, odament Lászlóhoz és belevilágított a szemébe, majd ráüvöltött, hogy „Hol voltál tegnap este?” Hát akkor sikerült elérnie hogy szobatársa felébredjen kiszedje a füléből a muzsikát, de sajnos a horkolás pár perc után ismét folytatódott. Így ment ez minden este, egészen múlt hétig, amikor is egyik reggel arra ébredtünk, hogy a WC össze van okádva…nos kiderült László nem csak a szokásos söreit, hanem hozzá egy üveg vodkát is sikeresen legurított előző este, melynek eredménye nem csak a közös toalett összepiszkítása lett, hanem a Gáborral megosztott szőnyegpadló végleges elpusztítása is. Gábor felszólította kedvencét, hogy takarítson föl, aki másnap ezt –saját elmondása szerint- meg is tette, de analfabéta László barátunk csodálatos agyi kapacitásai olyan szinten vannak, hogy mindehhez a ház közös porszívóját használta. Azóta Gábor nyitott ablaknál alszik a rohadt hidegben, hogy ne fulladjon meg a bűztől, a házban pedig senki sem porszívózik, és lassan térdig járunk a szarban. Ezen változtatni egy módon lehet, ha a főbérlő céget megkérjük, László barátunkat helyezzék át. Itt Big Brother törvények uralkodnak, ugyanis ki lehet szavazni valakit, ha „nem tudunk vele együtt élni”. Most aláírtuk a levelet, meglátjuk Lászlóért mikor jönnek és kik. :D
Az emeleten van még egy szoba, melyben Balázs lakik. Ő a ház mindenese, nem is tudom mi lenne nélküle, kedves, normális, munkája is van, ráadásul egyedül lakik, mosogat, takarít és ő veszi a tisztítószereket. Mellesleg neki köszönhetően mára már van a kezemben egy fényképezőgép.
Ugyanis Balázs ebay-n vett már sok sok mindent, és amikor meséltem neki, hogy szeretnék egy fényképezőgépet, gyorsan meg is nézte, és mondta mennyiért mik vannak…nem nagyon volt bizalmam ehhez, és ha ő nincs, akkor nem is jutott volna eszembe ez az opció. Egy ideje elkezdtünk hát licitálgatni használt Nikon D300-asokra, és végül vasárnap éjjel nálunk ütöttek le egyet, ami kedden már meg is érkezett. Minden úgy volt, ahogy írták, csodálatosan gyönyörű gép, és borzasztóan boldog vagyok. Már csak egy szabadnap kéne, amikor kipróbálhatom. Ez viszont azt jelenti, hogy hamarosan képekben tudok mesélni.
Amúgy a vasárnap egy érdekes nap volt, mert már nagyon untam ezt a kripli létet, ezeket a körülményeket, ahogy lakunk, ahogy élek, a munkát amit végzek, amitől olyan a kezem mint egy nyolcvan éves öregasszonyé, és minden porcikám fáj tőle. Így aznap Csabival főztünk, befestettem végre a hajam, meg a gépet is akkor sikerült megszerezni. Valami szimbolikus értéke volt annak az estének. Különös amúgy látni azt, hogy amikor anno 2008-ban jöttem célom volt, hogy elszakadjak, keressem magam, más legyek, máshogy éljek….most viszont meg akarom tartani magam annak akiként éltem az elmúlt pár évben. Honvágyam van, szeretnék lemenni a Jenőbe, otthon lenni a családdal, és nem csak képeken nézni tesóm szalagavatóját. Persze nem árt ez a kis önmegtartóztatás, a spórolás, mert az biztos, hogy itt az ember mindent százszorosan meggondol, és megbecsül. De most tartom is magam ahhoz, amiért jöttem. Az angol, a felső kategóriás gép, és az utazások. Remélem mire hazamegyek elmondhatom, hogy sikerült is….még hosszú az út, de segít ha van kivel együtt nevetni a nehéz időkben a saját (magunknak kreált) nyomorunkon.
Egyik este mindenki egy emberként nevetett, amikor Csabi kifejtette, hogy ez a ház olyan, mint az Adams Family…Zoli meg én vagyunk a gyerekek akik gyilkoljuk egymást, Balázs az apuka, Gábor a kéz (aki mindent dobál) és így tovább…szépen leoszthatóak a szerepek…
A kalandok folytatódnak és be is számolok majd róluk, remélhetőleg már illusztrációkkal, és talán januárban haza is jutok egy hétre…
A ház amúgy egy külön történet, ahogy a benne lakó kis közösség is. Minden rossz nélkül állíthatjuk, hogy színesek a mindennapok itt. A lakók magyarok, ez talán az alapprobléma(?), de a karakterek zseniálisak, aminek „pár sort” szentelnék ezennel.
A földszinten két szoba van, mind a kettő két személyes, az egyikben lakik Csabi, akivel már talán mondhatom barátság alakult ki. Ő hosszú hajjal, szakállal érkezett Londonba, a „lehetőségek városába”, volt angol és földrajz tanárként. Csabi története dióhéjban annyi, hogy hosszú ideig keresgélt munkát, először csak konyhai kisegítőként, gondolta a ranglétra legalján csak megcsíp egy állom állást, melynek érdekében a vagyonát egyenruhára költötte és megvált hajkoronájától. Teltek múltak a hetek és nem nagyon jeleztek neki vissza sehonnan, majd megtört a jég, elkezdett dolgozni, és sajnos pár nap után egy kicsit lesérült, ami végzetes hibának bizonyult, mert többet nem hívták, így immáron rövid hajjal, sérült lábbal, munkanélküliként csücsült a szobában lévő, gondosan megragasztott kanapén. Mindennapjait azzal töltötte, hogy „jobcenterekbe” járt, és napi egy fontjából csupán egy mélyfagyasztott pizzára futotta. Vesztére laptopja viszont van, amit a szobatársa előszeretettel használ, így elalvás előtt Csabi a youtubeon a magyarok őstörténetét kell hallgassa, mivel a szobatársának hobbija ennek kutatása. Így teltek mindennapjai, egyre kilátástalanabbul, míg végül feltűnt egy ismerős, aki megígérte, hogy segít neki munkát találni. Ehhez azonban meg kellett válnia szakállától is, de hát ha ez az ára…kiderült egy kávézós állásra hívták be, szóval még a café latték és cappucinok világában is elmélyedt az én tankönyveim segítségével. El is ment, meg is felelt, de végül sajnálattal közölték vele hogy túlképzett….hát szegény…túlképzett…máskor már kapott érdekességet, akkor azt, hogy hazudik, mert 10 percet beszélgetett egy úriemberrel, aki megkérdezte tőle mióta van itt, mire elmondta, hogy két hónapja, és erre a válasz az volt, hogy „hazudsz, az nem lehet….túl jó az angolod ahhoz.” :) Hát igen…itt Londonban az is problémát jelent, és persze csak az itt töltött hónapok számával juthat az ember némi nyelvtudáshoz. Nos…így esett, hogy Csabi továbbra is pizzán élt, és külseje már konzervatívabb nem is lehetett volna. Szegény már csak nevetett rajta, hogy kijött ide, és se angolul nem nagyon kommunikál, még csak enni se tud normálisan, már elhagyta a régi önmagát és fizetés nélkül dolgozik néha egy kicsit…pusztán jótékonyságból. Egyetlen szerencséje az volt, hogy szobatársa otthon volt két hétig, így legalább nyugodtan alhatott. De ez sem tartott sokáig, mert a második héten, hogy egyedül lehetett volna meglepetés vendége érkezett. Ő úgy fogalmazott, hogy „Váratlan utazás volt, én voltam Hetti néni”. Ugyanis a földszint másik szobájában két srác lakott egy ideig. Az egyik masszívan füvezett minden este, amitől mindenki remekül érezte magát, a másik pedig nem rendelkezett angol(és semmilyen nyelv)tudással sem. Magyarul beszéltek egymással a nagy „csilláút” hangulatban, de a szókincsük kimerült abban, hogy „g*ci” és hogy „kajakra”, néha ezt a kettőt kombinálták is. A legváratlanabb helyzetekben alkalmazták ezeket és így ennek a szobának lakóit már mindenki csak úgy emlegette, hogy „g*ciék”. No, hát náluk esett meg, hogy az angolul kicsit sem tudó srácot, az angolul elvileg kicsit tudó-de magyarul szerintem írástudatlan- haverja kajakra szarban hagyta, mivel kijött utána a barátnője és leléptek, de az új szállásukon már az angolul cseppet sem értő cimborájának nem jutott hely. Ezért barátunk nem tudott hova menni, és mit tehettünk volna, egy hétig még befogadtuk. Én etettem, mert pénze nem volt, egy másik lakó (erre még visszatérek) itatta, Csabi szegény meg altatta, mivel az ő szobájában volt egy üres ágy. Ezzel a szeretettel persze sikerült angolul nem tudó haverunknak visszaélnie, mivel egyik nap Csabi arra jött haza, hogy a szobájában különös alakok vannak, és az ágyán egy rózsaszín bőrönd hever…akkor kicsit le kellett magát hűtenie, hogy ne csináljon felvágottat befogadott elesett hősünkből. Végül nagy nehezen sikerült megválnunk barátunktól, és szegény Csabi mielőtt egyet aludhatott volna, szobatársa már ismét itt volt és hallgatta tovább a youtube-on a magyar szavak ősi eredetét. Hát Csabi végül egy hete már dolgozik egy gyógyszertárban és örömmel szállítja munkaideje végén kartonszámra a TENA lady-ket. Reméljük még sokáig teheti ezt, mert akkor lesz kivel filmeznem és közösen főzőcskéznem a jövőben. Vele terveztünk pár kirándulást is, amiről ha összejön majd lesz képes beszámolóm.
De addig is kanyarodjunk vissza ehhez a csodálatos házhoz. Az emeleten van a mi szobánk, ahol Zolival majdnem kinyírtuk egymást, mellettünk pedig egy szintén két férőhelyes álomlakosztály. Ott lakik két srác, akik egyike egy jó szándékú, de amennyire egyszerű, annyira komplex lélek is. Szabadidejében az UFO-kkal és az univerzum összefüggéseivel foglalkozik, amúgy pedig konyhai mosogatóként keresi kenyerét, amiből megjárta már a Kanári-szigeteket egyedül. Ő Gábor, aki egyik nap egy pendriveot hozott át, odanyújtotta és közölte, hogy „ezen rajta van az egész világ, a kezdetektől”…hát ez elég rémisztő…még nem mertem belenézni mi lehet azon a 4GB-on. Gábor csendesen békében éldegélt, mígnem egyik nap be nem költöztettek mellé egy új lakót, Lászlót. Lászlóval egy baj van, annyi, hogy kilóg a kapa a szájából és mindehhez rengeteget beszél…és ami a rosszabb, hogy még többet iszik. Minden esete úgy érkezett haza, hogy bepuszilt már két-három sört, ennek egy ideig pusztán annyi volt a következménye, hogy nem lehetett levakarni, de Gábornak rosszabb volt, ugyanis éjjelente alvás helyett ittas horkolást kellett hallgatni, illetve ’teknóóót’. Mivel László úgy aludt, hogy fülében max hangerőn lüktetett az a valami. Így szegény Gábor hiába szólt, hogy ne horkoljon, nem hallotta. Pár nap után Gábor palackokat gyűjtött be, melyeket ágya mellé szépen felsorakoztatott, és éjjel ha nem bírt aludni, hangját kímélve csak odavágta Lászlóhoz az egyiket, másikat, harmadikat és így tovább…de ez sem nagyon segített. László végighorkolta az éjszakát, reggel amikor lemerült az mp3 lejátszója kinyitotta a szemét és meglepetten konstatálta, hogy palackok veszik körül. Mindezen jót nevetett, így Gábor taktikát változtatott és meg is töltötte azokat a palackokat. A történt drámaisága itt kezdődik, még erre sem reagált László. Így egyik nap Gábor csillogó szemmel jött haza, és másnap elmesélte, hogy vett egy dinamós elemlámpát, jó nagyot. Este amikor már az összes palackját eldobálta felkelt, odament Lászlóhoz és belevilágított a szemébe, majd ráüvöltött, hogy „Hol voltál tegnap este?” Hát akkor sikerült elérnie hogy szobatársa felébredjen kiszedje a füléből a muzsikát, de sajnos a horkolás pár perc után ismét folytatódott. Így ment ez minden este, egészen múlt hétig, amikor is egyik reggel arra ébredtünk, hogy a WC össze van okádva…nos kiderült László nem csak a szokásos söreit, hanem hozzá egy üveg vodkát is sikeresen legurított előző este, melynek eredménye nem csak a közös toalett összepiszkítása lett, hanem a Gáborral megosztott szőnyegpadló végleges elpusztítása is. Gábor felszólította kedvencét, hogy takarítson föl, aki másnap ezt –saját elmondása szerint- meg is tette, de analfabéta László barátunk csodálatos agyi kapacitásai olyan szinten vannak, hogy mindehhez a ház közös porszívóját használta. Azóta Gábor nyitott ablaknál alszik a rohadt hidegben, hogy ne fulladjon meg a bűztől, a házban pedig senki sem porszívózik, és lassan térdig járunk a szarban. Ezen változtatni egy módon lehet, ha a főbérlő céget megkérjük, László barátunkat helyezzék át. Itt Big Brother törvények uralkodnak, ugyanis ki lehet szavazni valakit, ha „nem tudunk vele együtt élni”. Most aláírtuk a levelet, meglátjuk Lászlóért mikor jönnek és kik. :D
Az emeleten van még egy szoba, melyben Balázs lakik. Ő a ház mindenese, nem is tudom mi lenne nélküle, kedves, normális, munkája is van, ráadásul egyedül lakik, mosogat, takarít és ő veszi a tisztítószereket. Mellesleg neki köszönhetően mára már van a kezemben egy fényképezőgép.
Ugyanis Balázs ebay-n vett már sok sok mindent, és amikor meséltem neki, hogy szeretnék egy fényképezőgépet, gyorsan meg is nézte, és mondta mennyiért mik vannak…nem nagyon volt bizalmam ehhez, és ha ő nincs, akkor nem is jutott volna eszembe ez az opció. Egy ideje elkezdtünk hát licitálgatni használt Nikon D300-asokra, és végül vasárnap éjjel nálunk ütöttek le egyet, ami kedden már meg is érkezett. Minden úgy volt, ahogy írták, csodálatosan gyönyörű gép, és borzasztóan boldog vagyok. Már csak egy szabadnap kéne, amikor kipróbálhatom. Ez viszont azt jelenti, hogy hamarosan képekben tudok mesélni.
Amúgy a vasárnap egy érdekes nap volt, mert már nagyon untam ezt a kripli létet, ezeket a körülményeket, ahogy lakunk, ahogy élek, a munkát amit végzek, amitől olyan a kezem mint egy nyolcvan éves öregasszonyé, és minden porcikám fáj tőle. Így aznap Csabival főztünk, befestettem végre a hajam, meg a gépet is akkor sikerült megszerezni. Valami szimbolikus értéke volt annak az estének. Különös amúgy látni azt, hogy amikor anno 2008-ban jöttem célom volt, hogy elszakadjak, keressem magam, más legyek, máshogy éljek….most viszont meg akarom tartani magam annak akiként éltem az elmúlt pár évben. Honvágyam van, szeretnék lemenni a Jenőbe, otthon lenni a családdal, és nem csak képeken nézni tesóm szalagavatóját. Persze nem árt ez a kis önmegtartóztatás, a spórolás, mert az biztos, hogy itt az ember mindent százszorosan meggondol, és megbecsül. De most tartom is magam ahhoz, amiért jöttem. Az angol, a felső kategóriás gép, és az utazások. Remélem mire hazamegyek elmondhatom, hogy sikerült is….még hosszú az út, de segít ha van kivel együtt nevetni a nehéz időkben a saját (magunknak kreált) nyomorunkon.
Egyik este mindenki egy emberként nevetett, amikor Csabi kifejtette, hogy ez a ház olyan, mint az Adams Family…Zoli meg én vagyunk a gyerekek akik gyilkoljuk egymást, Balázs az apuka, Gábor a kéz (aki mindent dobál) és így tovább…szépen leoszthatóak a szerepek…
A kalandok folytatódnak és be is számolok majd róluk, remélhetőleg már illusztrációkkal, és talán januárban haza is jutok egy hétre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése