Legutóbbi blogos
jelentkezésem óta ismét fordult egy nagyot a világ. A hosszú és hideg,
kilátástalanságba torkolló tél után "megnyíltak az egek" és tavasz
lett, ami erőt hozott, és terveket. Az elmúlt hónapok talán a kinti létem
legnagyobb mélypontját foglalták magában. Hazalátogatásom után erőre kaptam, és
változtattam egy két dolgon, mint például a lakhelyemen, amit nem bántam meg,
mert nagyon szeretek itt lenni, ez tényleg egy otthon, és nem egy lakás, amiben
csak meghúzza az ember magát. Nagyon élveztem is az elején azt, hogy egy 12
milliós városban élek falusi életet. Értem itt ezalatt azt, hogy egy utcán
belül intézek majdnem mindent, a bevásárlást, a munkába menetelt és pár utcás
körzetben pedig minden eddig szerzett ismerősöm és barátom meg tudom látogatni.
Azonban ennek is van árnyoldala...teljesen ingerszegény életem lett pillanatok
alatt, pénzem nem volt, így bérletem sem, és ez a nagy város és a sok
érdekesség borzasztóan távolivá vált. Mindezeken túl a Starbucks mint cég jóformán a
csőd szélére került, ezért az ott dolgozóknak igazán megnehezedett az élete.
Ebben az országban nagyon nehéz valakit kirúgni, sőt leépíteni is, így más
módszereik vannak a cél elérésének érdekében. Az egyik a belső
feszültségkeltés, folyamatos kioktatás, üvöltözés, és fenyegetés, a másik
pedig, hogy szimplán nem adnak elég munkaórát a dolgozóknak. Mivel órabérben
vagyok, sikerült 2 hónap alatt az amúgy is szar fizetésemet először a
kétharmadára majd majdnem a felére csökkenteni, így nem meglepő módon kezdtem
kétségbe esni. Egy utcán belül éltem az életem, és így tömegközlekedés és
minden nélkül is konkrétan a lakbér kifizetése után nem igazán futotta
semmire. Tudtam, hogy innen menni kell,
vagy így vagy úgy. El is kezdtem munkát keresni, több helyen is, és végül két
helyre szűkítettem a kört. Az egyik egy pincérnői állás lett volna, északon, a
városhatár szélén, nagyon messze. Az interjúra úgy jutottam el, hogy aznap nem
járt azon a vonalon a metró, és metrópótló buszok közlekedtek, amik ingyenesek.
:) A lényeg, hogy körülbelül 2 és fél óra utazás után meg is érkeztem a kívánt
helyre, ahol a manager már várt. Egy fél órás csevegés után munkát is ajánlott,
de a feltételeket nagyon nehezen szedtem ki belőle, és már hazafele menet
tudtam, hogy ide nem mennék jó szívvel dolgozni. A tisztelt manager úr is az
itt tipikus meghatározhatatlan származású, furcsa akcentussal beszélő,
alacsony, arrogáns, kisember volt, aki bár nem szánt szándékkal de egy pohár
vizet is szinte agresszívan ajánlott fel. Később persze kiderült, hogy még
kevesebb óraszámot biztosítana nekem, mint a Starbucksban kapok, és oda még
utaznom is kéne, rengeteget, ami sem időben sem pénzben nem lenne egyszerű.
Úriemberünk mondta, hogy nem az óraszám számít, mert van borravaló, de csak az
első hónap után. Így már tudtam, hogy ha akarnám se tudnám elvállalni a munkát,
mert nem tudnám az első hónapra a lakást sem kifizetni magamnak, és akkor még
arról nem is beszéltünk, hogy hogyan jutnék el a munkahelyre.
Így ezt el is vetettem, vissza is mondtam. A másik hely, amit szerettem volna, de azt tényleg nagyon szerettem volna, egy kávézó, már ismert terep, de mégis egy jobb színvonalú hely, mint ezek a McDonalds feelinggel rendelkező Starbucksok vagy Nérók. A cég neve Harris+Hoole, és egy új cég, ami még gyerekcipőben jár, ugyanis a top kávézók dolgozói, akik ebben, mint szakmában elértek a csúcsra, ergo barista championship-eken nyertek már lakásra és kocsira illetve egyebekre valót, kiváltak és alapítottak egy céget, amihez mint szponzort megszerezték a Tesco-t. Szóval az ő egyességükből jött létre a cég, és egy éve vannak jelen a piacon, viszont nagyon elismerik a helyi kritikusok is. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy más filozófiája van a helynek, mint bármi másnak, nincsen egyenruha, az a mottójuk, hogy a személyiségünket tartsuk meg, és a baristák (kávéval foglalkoznak itt csak, nincs takarítás, klotyó pucolás és pénztárgép kezelés sem!!!!) találják meg a saját stílusukat ebben, mintegy művészetben. A kávé tetejére kreált minta is (úgy fogalmazták meg, hogy legyen a személy) signature-e. Ezek mind apróságok, de pont elég ahhoz, hogy a dolgozó embernek érezze magát. Mindenki nagyon kreatív ezeken a helyeken, abszolút más a boltok hangulata, mindig az ott dolgozók alakítják ki, milyen környezetben szeretnének lenni, minden ránk van bízva, szóval még egy kis lakberendezés is a feladatunk. :) Ehhez a céghez jelentkeztem, de nem volt egy egyszerű menet. Elsőször online kellett kitölteni egy elég érdekes jelentkezési lapot, majd telefonon beszélgettek az emberrel, és később behívtak egy személyes interjúra. Az egy fél napos program volt, csoportosan és egyénileg kellett szituációs játékokat megoldani, majd italt kellett alkotni, és végül volt egy személyes beszélgetés, szintén főleg szituációs kérdésekkel. Semmi önéletrajz vagy hasonlók. Mint utóbb megtudtuk, az egész egy pszichológiai teszt volt, csak kicsit különös köntösben. Ami számomra rémisztő volt, hogy bár ez is vendéglátás, mégis szinte csak angol anyanyelvű emberek jelentkeztek a munkakörre. Vannak ausztrálok, új-zélandiak, írek, angolok, szóval minden. A feladatok között sokszor kellett volna nyelvi poénokat benyögni, de azért azokkal szenvedtem rendesen. Volt olyan pont amiben azt kérték, hogy írjunk verses mottót a boltunknak, és hasonlók...ezek miatt, nem éreztem, hogy "húde" frappáns lettem volna, és nem mertem bízni benne, hogy felvesznek. Négy hétig tartott az egész interjú, minden egyes körrel és lépéssel, majd egy hetet kellett várni a végső eredményre, és azalatt az egy hét alatt alkut kötöttem önmagammal. Azt fogadtam meg magamnak, hogy amennyiben ezt a munkát megkapom, maradok nyár végéig, és megcsinálom, amit elterveztem, mert ez a munka végre nem csak egy robot, különleges emberekkel lehetnék, és tőlük tanulhatnék igazán angolul, hiszen ők nem akcentussal és helytelenül karattyolnak. Az alkum második része az volt, hogy amennyiben nem lesz meg ez a munka, nem keresek itt tovább, hanem hazamegyek, május közepén, mert itt nem érné meg tovább maradni. Mivel a Starbucksban kiszekálták a lelkünket, és a fizetésből nem hogy félretenni nem lehetett volna, hanem kijönni sem, és úgy otthon is tudok lenni, ráadásul visszakapnám az életem és az inspirációm. Így ezzel a gondolattal voltam egy hétig, és készültem lélekben a hazamenetelre. Végül megérkezett a válasz, és megtudtam, hogy felvettek. :) Nagyon örültem, és még aznap beadtam a felmondásom a Starbucksban. Ami ismét egy emlékezetes élmény volt. Megírtam, ahogyan annak ki kell néznie, besétáltam, és vártam a managert, meg is érkezett, és rögtön jeleztem is neki, hogy beszélnünk kell. Elmondtam neki, hogy bár tudom, hogy egy évre ígértem minimum a cégnél való munkámat, mégis ebben a lehetetlen helyzetben váltanom kell, stb...mindezek után a döbbenet ült ki az arcomra, ugyanis a válasz pusztán annyi volt, hogy persze, rendben van, mert ez a Starbucks, ahol az emberek jönnek és mennek....akkor nagyon dühös lettem, mert pusztán azért nem váltottam korábban, mert "megígértem"...hát tanul az ember. Sebaj, a két hetes felmondási időmet ledolgoztam, kisétáltam azon az ajtón, és hihetetlenül boldog voltam.
Múlt héten elkezdődött a betanítás az új helyen, és nem találok szavakat...rengeteget tudnék mesélni és áradozni, de rövidre fogom, egy szó, mint száz, meglehetősen más ez a cég. Válogatott emberek, és mindenki érdekes, igazi személyiségek, akiknek saját ötleteik vannak. Végtelenül kedves és szerethető emberekkel találkoztam, akikkel már pár nap után is élmény volt együtt dolgozni. A tréning két hetes, ezen a héten fejeződik be, de a nagy vizsga az első hét végén megvolt, és sikeresen túlvagyok rajta. Sokat tanultam, az angolom is már most érzem, hogy fejlődik és ami a hab a tortán, hogy elkezdett érdekelni ez az egész. Maga a kávé, a története, az eljárások, amikkel készül, mindent nekünk kell itt csinálni, manuálisan, ugyanis a gépek nem automatizáltak, ergo nem csak egy gombot kell megnyomni, és most végre értem, miről is szól ez az egész. Amikor az ember lát egy tapasztalt baristát dolgozni, az olyan, mintha egy táncot nézne, gyönyörűen mozognak és elképesztő dolgokat készítenek, nem csak finom, hanem szép is. Külön tanultuk a latte-artokat, és már értem a logikát, így innen csak gyakorlás és a képzelet szab határokat. :) Persze nem ez az életem célja, de most itt vagyok, és ezt tudom élvezni, ami egy teljesen új élmény, hogy nem büdös a munka.
A hó végéig még segítőkkel dolgozok és tanulok, később megnyílik a bolt, ahol majd véglegesen dolgozom. Utána majd írok, és beszámolok a fejleményekről.
Természetesen ezen túl is rengeteg dolog történt, de jelenleg azt kell mondjam, van fény az alagút végén. Remélhetőleg az anyagi helyzetem is rendeződik hamarosan, és akkor egy egészen érdekes nyár elé nézek.
Eddig borzasztóan szenvedtem a honvágytól, ami persze még most is megmaradt, de egy picit furcsa érzés, hogy nyolc, lassan kilenc hónap után már mennyire kialakít az ember egy életet magának, lesz egy ritmusa a dolgoknak, még mindig szeretem felfedezni a várost és a különböző rejtett kis zugokat, de néha már egészen otthon vagyok. Van hova mennem, tudom melyik út merre vezet, hol milyen életek íródnak, és ami a legfontosabb én is egy kicsit tartozom már valahova, valakihez. Haza fogok menni, ehhez kétség sem fér, de most megpróbálom kiélvezni a maradék hónapokat itt. Anno is, amikor már belátható távolságba került a "végdátum", elkezdtem érezni, hogy azért egy darab megint itt fog maradni az emberből. Ilyenkor mindig kezdem látni merre vezettek az útjaim, és hirtelen értelmet nyer sok-sok dolog, amit az ember nem értett, kellő rossznak gondolta, és végül felismeri, hogy az az út vezette valahova vagy épp valakihez.
A jövőben próbálok majd rendszeresebben írni, addig is privát levelekben még más kalandokról is szívesen beszámolok.
Pár képet pedig itt nézhettek meg, főleg a lakhelyem környékén fotóztam az utóbbi időben.
champmol.blogspot.com
Így ezt el is vetettem, vissza is mondtam. A másik hely, amit szerettem volna, de azt tényleg nagyon szerettem volna, egy kávézó, már ismert terep, de mégis egy jobb színvonalú hely, mint ezek a McDonalds feelinggel rendelkező Starbucksok vagy Nérók. A cég neve Harris+Hoole, és egy új cég, ami még gyerekcipőben jár, ugyanis a top kávézók dolgozói, akik ebben, mint szakmában elértek a csúcsra, ergo barista championship-eken nyertek már lakásra és kocsira illetve egyebekre valót, kiváltak és alapítottak egy céget, amihez mint szponzort megszerezték a Tesco-t. Szóval az ő egyességükből jött létre a cég, és egy éve vannak jelen a piacon, viszont nagyon elismerik a helyi kritikusok is. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy más filozófiája van a helynek, mint bármi másnak, nincsen egyenruha, az a mottójuk, hogy a személyiségünket tartsuk meg, és a baristák (kávéval foglalkoznak itt csak, nincs takarítás, klotyó pucolás és pénztárgép kezelés sem!!!!) találják meg a saját stílusukat ebben, mintegy művészetben. A kávé tetejére kreált minta is (úgy fogalmazták meg, hogy legyen a személy) signature-e. Ezek mind apróságok, de pont elég ahhoz, hogy a dolgozó embernek érezze magát. Mindenki nagyon kreatív ezeken a helyeken, abszolút más a boltok hangulata, mindig az ott dolgozók alakítják ki, milyen környezetben szeretnének lenni, minden ránk van bízva, szóval még egy kis lakberendezés is a feladatunk. :) Ehhez a céghez jelentkeztem, de nem volt egy egyszerű menet. Elsőször online kellett kitölteni egy elég érdekes jelentkezési lapot, majd telefonon beszélgettek az emberrel, és később behívtak egy személyes interjúra. Az egy fél napos program volt, csoportosan és egyénileg kellett szituációs játékokat megoldani, majd italt kellett alkotni, és végül volt egy személyes beszélgetés, szintén főleg szituációs kérdésekkel. Semmi önéletrajz vagy hasonlók. Mint utóbb megtudtuk, az egész egy pszichológiai teszt volt, csak kicsit különös köntösben. Ami számomra rémisztő volt, hogy bár ez is vendéglátás, mégis szinte csak angol anyanyelvű emberek jelentkeztek a munkakörre. Vannak ausztrálok, új-zélandiak, írek, angolok, szóval minden. A feladatok között sokszor kellett volna nyelvi poénokat benyögni, de azért azokkal szenvedtem rendesen. Volt olyan pont amiben azt kérték, hogy írjunk verses mottót a boltunknak, és hasonlók...ezek miatt, nem éreztem, hogy "húde" frappáns lettem volna, és nem mertem bízni benne, hogy felvesznek. Négy hétig tartott az egész interjú, minden egyes körrel és lépéssel, majd egy hetet kellett várni a végső eredményre, és azalatt az egy hét alatt alkut kötöttem önmagammal. Azt fogadtam meg magamnak, hogy amennyiben ezt a munkát megkapom, maradok nyár végéig, és megcsinálom, amit elterveztem, mert ez a munka végre nem csak egy robot, különleges emberekkel lehetnék, és tőlük tanulhatnék igazán angolul, hiszen ők nem akcentussal és helytelenül karattyolnak. Az alkum második része az volt, hogy amennyiben nem lesz meg ez a munka, nem keresek itt tovább, hanem hazamegyek, május közepén, mert itt nem érné meg tovább maradni. Mivel a Starbucksban kiszekálták a lelkünket, és a fizetésből nem hogy félretenni nem lehetett volna, hanem kijönni sem, és úgy otthon is tudok lenni, ráadásul visszakapnám az életem és az inspirációm. Így ezzel a gondolattal voltam egy hétig, és készültem lélekben a hazamenetelre. Végül megérkezett a válasz, és megtudtam, hogy felvettek. :) Nagyon örültem, és még aznap beadtam a felmondásom a Starbucksban. Ami ismét egy emlékezetes élmény volt. Megírtam, ahogyan annak ki kell néznie, besétáltam, és vártam a managert, meg is érkezett, és rögtön jeleztem is neki, hogy beszélnünk kell. Elmondtam neki, hogy bár tudom, hogy egy évre ígértem minimum a cégnél való munkámat, mégis ebben a lehetetlen helyzetben váltanom kell, stb...mindezek után a döbbenet ült ki az arcomra, ugyanis a válasz pusztán annyi volt, hogy persze, rendben van, mert ez a Starbucks, ahol az emberek jönnek és mennek....akkor nagyon dühös lettem, mert pusztán azért nem váltottam korábban, mert "megígértem"...hát tanul az ember. Sebaj, a két hetes felmondási időmet ledolgoztam, kisétáltam azon az ajtón, és hihetetlenül boldog voltam.
Múlt héten elkezdődött a betanítás az új helyen, és nem találok szavakat...rengeteget tudnék mesélni és áradozni, de rövidre fogom, egy szó, mint száz, meglehetősen más ez a cég. Válogatott emberek, és mindenki érdekes, igazi személyiségek, akiknek saját ötleteik vannak. Végtelenül kedves és szerethető emberekkel találkoztam, akikkel már pár nap után is élmény volt együtt dolgozni. A tréning két hetes, ezen a héten fejeződik be, de a nagy vizsga az első hét végén megvolt, és sikeresen túlvagyok rajta. Sokat tanultam, az angolom is már most érzem, hogy fejlődik és ami a hab a tortán, hogy elkezdett érdekelni ez az egész. Maga a kávé, a története, az eljárások, amikkel készül, mindent nekünk kell itt csinálni, manuálisan, ugyanis a gépek nem automatizáltak, ergo nem csak egy gombot kell megnyomni, és most végre értem, miről is szól ez az egész. Amikor az ember lát egy tapasztalt baristát dolgozni, az olyan, mintha egy táncot nézne, gyönyörűen mozognak és elképesztő dolgokat készítenek, nem csak finom, hanem szép is. Külön tanultuk a latte-artokat, és már értem a logikát, így innen csak gyakorlás és a képzelet szab határokat. :) Persze nem ez az életem célja, de most itt vagyok, és ezt tudom élvezni, ami egy teljesen új élmény, hogy nem büdös a munka.
A hó végéig még segítőkkel dolgozok és tanulok, később megnyílik a bolt, ahol majd véglegesen dolgozom. Utána majd írok, és beszámolok a fejleményekről.
Természetesen ezen túl is rengeteg dolog történt, de jelenleg azt kell mondjam, van fény az alagút végén. Remélhetőleg az anyagi helyzetem is rendeződik hamarosan, és akkor egy egészen érdekes nyár elé nézek.
Eddig borzasztóan szenvedtem a honvágytól, ami persze még most is megmaradt, de egy picit furcsa érzés, hogy nyolc, lassan kilenc hónap után már mennyire kialakít az ember egy életet magának, lesz egy ritmusa a dolgoknak, még mindig szeretem felfedezni a várost és a különböző rejtett kis zugokat, de néha már egészen otthon vagyok. Van hova mennem, tudom melyik út merre vezet, hol milyen életek íródnak, és ami a legfontosabb én is egy kicsit tartozom már valahova, valakihez. Haza fogok menni, ehhez kétség sem fér, de most megpróbálom kiélvezni a maradék hónapokat itt. Anno is, amikor már belátható távolságba került a "végdátum", elkezdtem érezni, hogy azért egy darab megint itt fog maradni az emberből. Ilyenkor mindig kezdem látni merre vezettek az útjaim, és hirtelen értelmet nyer sok-sok dolog, amit az ember nem értett, kellő rossznak gondolta, és végül felismeri, hogy az az út vezette valahova vagy épp valakihez.
A jövőben próbálok majd rendszeresebben írni, addig is privát levelekben még más kalandokról is szívesen beszámolok.
Pár képet pedig itt nézhettek meg, főleg a lakhelyem környékén fotóztam az utóbbi időben.
champmol.blogspot.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése