"...Át az időkön, mint a mesében..."

Tőlem nem megszokott gyorsasággal frissül most a blog, mivel nincsen túl sok időm a gép előtt, azt kell mondjam szerencsére. Ez ugyanis azt jelenti, hogy van hol és kivel eltöltenem az időm. :)

Talán vasárnap volt az első nagy fordulópont, illetve már pár apróbb jel mutatkozott az elmúlt héten, arra vonatkozólag, hogy megszoktam az itteni lét gondolatát.

Néhány hete a házban lakó egyik sráccal reggelente hasonló időpontban indultunk dolgozni, így azt a 10 perces sétát a buszmegállóig volt kivel megtenni, egészen tűrhető volt így indítani a napot, már nem volt olyan szomorú és ködös minden, mint az idő.

Pár napja egy ilyen séta után azon kaptam magam, hogy elkezdtem gondolkodni olyasmikről is, hogy egy év múlva hazamegyek mindenképpen, de ha addig valamit sikerülne itt elindítani („bizniszt”), akkor néha még vissza is járnék lehúzni még pár bőrt erről a helyről.

Azóta szerencsére nagyon pozitív élményekről tudok hírt adni, pár vicces történettel kiegészítve.

Vasárnap találkoztam egy magyar sráccal, akit már korábban többször is láttam a kávézóban, mivel ideiglenesen nem volt internete, így nálunk töltötte aktív munkakereséssel a munkanélküli szebb napjait. Persze ez az a hely (Londonfalva), ahol a magyarok egyből kiszúrják egymást, gesztusból és akcentusból is. Mint lengyel kollégám felvilágosított, és milyen igaza van(!), a magyarokat a V betűinkről ismerni fel, ugyanis a V-t és a W-t is simán erős V-nek ejtjük. Azt mondta, hogy akkor tudta biztosan, h magyar vagyok, amikor először hallotta ahogy kiejtem azt, hogy „venti white mocha”. :) De néha csak érzi az ember, hogy a másik is magyar, pusztán ránézésre. Ilyenkor egyből magyarul is szolgálok ki…teszem hozzá nem telt el még nap magyar vendég nélkül…és itt csatolnám hozzá mondandómhoz azt a bizzar adatot, amit Zolitól tudok, hogy London a 4. legnagyobb magyar lélekszámú város, kicsivel jár csak Szeged után…azért ez elég rémisztő, nem?

Visszakanyarodván a vasárnapomhoz, végre szabadnaposként indultam el itthonról, majd egy érdekes közjáték után kiderült, hogy óraátállítás volt, melyről sikeresen megfeledkeztem, így végül nem én késtem 10 percet, hanem én érkeztem 50perccel korábban, szóval ismét a starbucksban kötöttem ki…Ez is különös ám, hogy nem úgy mint otthon, itt az ember nem csinál túl nagy ügyet abból, hogy szabadnapján betérjen a munkahelyére…a manager ki is jött, hogy tájékoztasson arról, hogy nem dolgozom aznap…:) Majd értetlenkedve mutogatta az óráját, hogy nagyon korán van. (Vele leginkább activityzni szoktunk, tekintve az angolját…és a vicc, hogy ő a manager…). No mindezek után megérkezett a várt ismerős és elindultunk az első igazán hideg napon (mikor máskor) kirándulni, akiről kiderült nem messze dolgozott egy parkban (északon) lévő kastély-éttermében, ahol amúgy mindennapos vendégek között szerepel Paul McCartney, de járt már arra Uma Thurman is. Ehhez mérten azt hiszem nem kell ecsetelni milyen festői környezetet kell elképzelni. Nem hittem volna, hogy ilyen helyeket fogok látni, azt pedig nem is gondoltam volna, hogy itt Londonban vannak ilyen helyek…döbbenetes amúgy, hogy itt voltam már nem is kevés ideig, és ezekről nem csak én, hanem az itteni emberek 90%-a sem tud. Hatalmasat sétáltunk, felmásztunk egészen Highgateig, és végre láttam a temetőt is. Persze bemenni nem mentem be, egyrészt mert még mindig nincsen pénzem, pénteken remélhetőleg megjön az első normális fizetés, de addig kemény 3 fontom van a hetemre, szóval csak a kerítésen át kukucskáltunk be….ha lesz gépem, és kis pénzem, az elsők közt szerepel bejutni oda…elképesztő lehet, mert csak pár aprócska részletet láttam, de attól is kirázott a hideg, természetesen pozitív értelemben.

Végül a nagy körséta után beültünk (cimborám meghívott egy belga) sörre, amihez foghatót még nem ittam. Szóval mondhatni végre azt éreztem, hogy így egészen elviselhető annak a ténye, hogy eltöltsön az ember pár hónapot erre. :) Összességében zseniális nap volt, és végre úgy sikerült utána elaludni, hogy már egy ember van, akivel lehet jobbra meg balra utazgatni, beszélgetni. Ezek itt és most rendkívül sokat jelentenek.

Másnap (hétfőn), a csodálatos facebook-nak köszönhetően értesültem arról, hogy egy nagyon kedves régi ismerősöm (Efti) Londonban van, gondoltam írok neki, mert anno is ő volt az egyetlen otthoni cimborám, akivel itt sikerült összefutni egy sör erejéig. Efti nemes egyszerűséggel annyit írt, hogy „nálunk buli lesz”, olyan „elő-halloween” jelleggel. Ez az üzenet több kérdést vetett fel, mint gondoltam, de aki ismeri az illetőt ezen meg sem lepődik. :) Mindenesetre sikerült rájönni, hogy Efti nem céges úton van, sőt nem is kirándulni jött Londonba, hanem kiköltözött, mégpedig 15 percre lakik tőlem. Hát ez az információ olyan erővel ütött fejbe, hogy még most is nehezen tudom leírni pontosan mennyit is jelentett számomra. Így esett, hogy a hétfő estémet Eftiéknél töltöttem, amikor mindenre sikerült fényt deríteni, talán ő sem bánja, ha ennyit megosztok, hogy a (magyar) barátnőjéhez költözött ki, akit ’93-ban Akela koncertre menet ismert meg :D, és jóformán tinédzser koruk óta ismerik egymást, mégis egy éve jöttek rá, hogy ez lehetne másképp is. Most ő költözött ide, jelenleg haza dolgozik, de már keresgél itt is munkát. Mondjuk más élethelyzetben és életszakaszban vannak ezért az életvitelük is kicsit más, így úgy éreztem magam, mint hamupipőke, aki két takarítás között bepillantást nyert egy felsőbb világba. :) A vacsorával egybekötött „halloweenezés” most mindennél többet jelentett. Megismertem régóta itt élő magyarokat, akik vitték valamire, rengeteg nagyszerű tanáccsal gazdagodtam és még több jó sztorival, arról nem is beszélve, hogy hallottam, hogy mindenki „így kezdte”, konyhán, kávézóban, stb helyeken. Pár történetet megosztottak velem a „kemény kezdetekről”, amikkel mindenki tudott azonosulni és betegre nevettük magunkat. Az egyik srác elmesélte, hogy egyszer nagyon rosszul lett, azt érezte ez a vég, kész…. hívta a 999-et, ami ilyen „ha ez a baja 1-es gomb, ha amaz 2-es gomb” jellegű elmés rendszer, hogy tutira előbb elpatkolj mire kapcsolnak élőben valakit. Végül azt a jó tanácsot kapta, hogy 2 opció közül választhat, az egyik, hogy fog egy taxit és bemegy  a legközelebbi kórházba, a másik, hogy küldenek egy mentőt de az „gonna be 2-3 hours”. :D Ezek után fogott egy cub-ot, ahol konstatálta, h bár halálán van egészen kellemes a zene ami szól, meg is kérdezte a nem fehér taxisófőrt, hogy mit hallgatnak, mire az csupán annyit mondott, hogy „ez a Korán”. :D . Nos, azt hiszem ez a sztori úgy sokat elmond Londonról, de voltak még „sírvaröhögős” momentumok, például amikor az volt a téma, hogy kevés ahhoz fogható érzés van, amikor otthon, Bp-en, hajnali fél 1kor belebújik az ember az angol uniform-jába, kimegy  reptérre, majd megérkezik és a transzfer busz+ tube kombináció után 2 perccel a kívánt érkezési időpont előtt becsekkol kártyájával a londoni munkahelyére…hát igen…ez  még csak most jön, de azt hiszem az ezek mögött a mondatok mögött meghúzódó érzések nem igazán önthetőek szavakba.

A lakás amúgy, ahol Eftiék laknak, megmutatta, hogy így is lehet élni Londonban, persze ahhoz már jó pár évvel előrébb kéne járni, de mindenesetre kicsit lehangoló volt ezek után hazaérkezni, látni, hogy a földszinten lakó srácok megint telefüstölték a házat és levegőt sem lehet kapni, a kukából folyik ki a szemét, nyakig áll a szar és a mosatlan a konyhában, illetve hogy az egeret ami beszökött, még mindig nem sikerült kiírtani. De úgy látom ezek senkit sem zavarnak. Teszem hozzá 9en lakunk itt, ebből egyedüli lány én vagyok, és már eljutottam oda, hogy nem fogok mások után rendet tenni, csak az a baj, hogy ez most a „megszoksz vagy megszöksz” esete. Remélem mihamarabb lehetőségem nyílik az utóbbira. Egy szó mint száz Efti felbukkanása (amúgy augusztus óta itt él, nem értem miért csak most fedeztük föl ezt :))   valami végtelen nyugalmat hozott el. Tényleg, először éreztem azt, hogy itt van élet, normális élet, van egy jó barát, akivel együtt fesztiváloztunk évek óta és tőle kaptam kvázi az első logo-tervezési megbízásomat, szóval maradjunk annyiban nem ma ismerkedtünk már meg…úgy sétáltam haza, hogy végre ki tudtam húzni magam és éreztem valami békés boldogságot. Ez pedig már nagyon kellett, mert sokkal higgadtabb vagyok, kevésbé stresszelek és pánikolok az apróságokon, stb…Így talán ezt a szabadnap mentes hetet is bírni fogom. :)

Amúgy nem csak ez volt ilyen félelmetes véletlen, a másik eset, amit talán nem említettem, az pedig annak a ténye, hogy a középiskolai padtársam, akit érettségi óta nem láttam, most költözött szintén ki, kb 10 percnyire bérel szobát tőlem, itt Észak-Londonban. Úgy látszik mindenki északra tette le most a voksát, de ez nagyon jó így. Ezek a 3-4-es zónabeli magasabban fekvő kis csomópontok valami nagyon különleges hangulattal bírnak, ha van kedvetek google-el sétáljátok körbe Muswell Hill-t, Crouch End-et, Golders Green-t, Highgate-et. Aztán aki tud, az jöjjön, és nézze meg élőben mindezt, már lassan tudok fogadni is valakiket, mivel egy plusz matracom is van, tekintve hogy kiköltözött egy lakó és az övét megkaptam, ami nagyon jó, de a kiköltözését sajnálom is, mert ő egy igazán kedves, és értelmes valaki volt, akivel néha még beszélgetni is lehetett. Remélem a jövőben több szerencséje lesz, bárhol is legyen. :)

Nos most indulnom kell munkába, de ha így haladnak az események, akkor lesz miről írni… 

„…És az eső hull egyre, leszakad a szívemre, zuhog esik mindenre, leszakad a lelkemre…”

Felütésnek ugyanazon forrásból választhattam volna címül az „Én ősszel megyek, köd ballag utánam…” sorokat is, mert legalább annyira lefedi mindazt ami körülvesz jelenleg.

Nehezen indul, továbbra is ezt tudom mondani, próbálom legyőzni saját magamat, és megadni az esélyt annak, hogy most is legyen valami, legyen ennek az időszaknak is története. Kezdek felengedni, és nyitni. Megpróbálom elhelyezni valahogyan magamban azt, hogy ehhez a helyhez kötött valami, valaki(k), de nem kell ezt felülírni illetve folytatni sem, csak élni itt. Az egyetlen társam jelenleg a magány, ezért próbálok biztos pontokat keresni, ami olykor kétélű fegyver is, hiszen túl hamar túl nagy jelentőséget lehet tulajdonítani bizonyos dolgoknak. Az ember kimerült, feszült, és érzelmileg instabil, ez a felfokozott idegállapot pedig megnehezíti a mindennapokat, pláne, hogy kezdem érezni az otthon, a család, Malvinka, és a Ti hiányotokat. Próbálom megerősíteni magamban annak a tudatát, hogy csak magamnak tartozom elszámolással, és nem kudarc, ha nem megy minden elsőre. Még tanulok. Tanulom a kávézóban a törzsvendégek nevét, a pénztárgép használatát, a hamis pénzek felismerését, az akcentusok teljes körű megértését és mindent. Szerencsére érkezett egy (magasabb szinten lévő, 2éve a cégnél dolgozó, de a „mi” boltunkban még) új kolléga, Karol, aki lengyel-barátunk- és a vele való közös munka könnyít a helyzetemen. Hasonló gondolkodású, szép mély hangú, bár kevéssé férfias jelenség. :) Jelenleg ő az egyik biztos pont, aki legalább nem a Fülöp-szigetekről, vagy Chile-ből érkezett, így az ő angolját még érteni is lehet és azt is tudja hol van Magyarország. Jó vele néha együtt „hőbörögni” a vendégek különleges(en hülye) kérésein. Illetve, ami miatt a leginkább nagyra értékelem a jelenlétét, hogy vele meg tudom osztani a nézeteimet, mert ezt „itthon” nem igazán tudom, lévén, hogy Zoli a saját szavaival élve „azért jött el otthonról, mert egy elfogadóbb társadalomba vágyott, és elege volt a szélsőséges politikai nézetekből”. Azt kell mondjam most kapott egy „very colourful” világot….De már a nagy feszültséget megpróbáltuk feloldani, ami csak fokozódott kettőnk között, most „békét kötöttünk”, ő marad bal oldalt én meg jobb oldalt, persze szigorúan „csak a szobában”. :) Bár sok itteni ember van hasonló helyzetben, mint Zoli, de remélem idővel megleli ő is a szépet az életben és egy picit megtapasztal mást is, mint ezt a „se Istene, se hazája” állapotot. Néha nehéz szobatársként együtt élni egy minden téren végtelenül más nézeteket valló emberrel, de végül is ez átmeneti, és azt hiszem megpróbálunk majd nem beszélni a kényes témákról, hanem majd angolosan elcsevegünk a kávék hőmérsékletéről és az időjárásról.

Mint már említettem keresem a biztonságot adó pillanatokat, helyszíneket, „bármennyire is meglepő” ezt először a National Galleryban tett látogatásomkor éltem át. Csodák csodája, mint álmaimban, találtam egy olyan napot és napszakot, amikor úgy tudtam megérkezni, hogy az Arnolfini házaspár előtt egyes egyedül állhattam, de a pulzusom változásából éreztem, hogy mégis valóság. Különös és különleges is egyben bemenni úgy erre a helyre, hogy majdnem minden alkotásról „van fogalma” az embernek, vagy legalábbis „művtörisként” nagy részükről látott már képet, és mégis amikor ott áll ezen képek előtt, szinte felsikoltana, és hiába néz körbe, senkivel nem tudja megosztani azt, ami benne van. Ettől függetlenül látszólag higgadtan és komoly arckifejezéssel sétáltam végig Leonardo Sziklás Madonnája, Tiziano La Schiavonaja és Dürer több festménye előtt és közben végre azt éreztem, hogy ez ismerős, ezt már láttam, és ráadásul tudok is róla valamit, és szinte vártam mikor terem ott egy „professzor” és kezdi mesélni a miérteket. :) Valószínűleg a National Gallery lesz minden magányos téli napom programja, és remélhetőleg bővül a kör majd a többi nagy galériával is.

Santaról már korábbi bejegyzésemben olvashattatok, egy szabadnapom alkalmával (amikor ő délutános volt) úgy döntöttünk délelőtt elmegyünk és megnézzük a Somerset House-t, mivel az szégyen és gyalázat, de annak idején teljesen kimaradt az életemből. Azt kell, hogy mondjam, sokat vesztettem. Mindig vannak ingyenes látogatási órák azokon a helyeken is, amik belépősek, ergo nincsenek állami tulajdonban, így itt is. Ezért esett a kiválasztott nap hétfőre. Csak úgy besétáltunk az ajtón, és körbenéztünk, nemes egyszerűséggel haladt el pár másik ember is a nem túl nagy gyűjtemény annál nagyobb képei előtt, amelyek amúgy a művészettörténet legnagyobb alkotásai, tegyük hozzá…Így egy idősebb angol bácsi kivételével senki sem állt a teremben, ahol Manet Folies-Bergiére bárja vagy Van Gogh talán leghíresebb önarcképe van kiállítva. Ez és a National Gallery kihaltsága enyhén szürreálissá változtatta az eddigi képzőművészeti barangolásaimat, de ezt az érdektelenséget ellensúlyozta a Portobello Road forgataga, ugyanis oda is sikerült eljutni, szombaton a piac idején. Ez olyan, mint nálunk az Ecseri, csak turistáknak, és a Notthing Hill című film forgatási helyszíneként vált ismertté. Ezt én is most tudtam meg, vígjátékok terén műveletlen vagyok, viszont ez a tény nem igazán befolyásolta az élményemet. Az a hely valami zseniális. Nincs az emberek orra elé helyezve, menni kell bőven a metró és buszmegállóktól is, és egyszer az ember két kicsi és csöndes utca között rábukkan a Protobello Roadra, amely hemzseg az árusoktól, tele régiséggel és antikvitásokként árult kevéssé antik, de szemrevaló darabokkal. A házak színesek, mindenki olaszosan vidám és próbál eladni, de nem úgy mint a gothic áruval teli Camden Townban, hanem olyan „műértő” módjára. Néha persze a „műveltség” megbukik olyanokon, amikor megkérdezik az embertől, hogy Magyarországnak van e óceáni partszakasza vagy amikor meglepődnek azon, hogy saját nyelvünk van és nem németül beszélünk, de mások azt sem feltételezik, hogy ahogy ők mondják „a kontinensen”, azaz Európában vagyunk….igen, ez a portobello-feeling. :) Ide amúgy (a „valamiért” rég nem látott) unokatesómékkal volt szerencsém eljönni, akikkel a Camden Townban található Stables Market-ot is végigjártam, mivel vásárolni érkeztek. Amúgy nem nálam laktak, hanem a malaysiai hercegnőnél a belvárosban, akinek mint megtudhattam a lakásában a falon a családi fotóján a „family’s friends” rovatban maga az angol királynő is mosolyog….hát igen, ezzel az én észak-londoni 4 négyzetméteres Zolival megosztott szobám tény, hogy nem tud versenyre kelni, pláne, hogy az egész házban 9 emberre egy WC és egy fürdő jut. :)

No, de panasznak nincsen helye, hiszen kezdenek beilleszkedni, és kitapasztalni a számomra nyugalmat közvetítő helyeket. Egy dolog zavart, hogy ez a pici szoba, ami a hajlékom, pont nem tartozott azok közé. Ezen elkezdtem változtatni, idővel majd kreálok képeket a falra, de addig is a tükrünknek rajzoltam egy keleties hangulatú keretet a kávézóból (kidobás elől megmentett) alkoholos filctollal. Hiányzik amúgy, hogy rajzoljak, fessek, vagy ügyködjek, annak ellenére, hogy pár kisebb illusztrációt csináltam tollal, illetve faragtam egy tököt is Halloween-ra (azt eszem, csak „ha már most kapni, és a héja feldolgozásra alkalmas” alapon). Erről készítettem egy fényképet az egyik lakótársunk telefonjával, csak némi illusztráció végett. Nem jó képkészítési lehetőség nélkül az élet….:)

Hamarosan írok, összeszedettebben, de jelenleg szerencsére elég sok órát dolgozhatok, ami most a pénztárcámra ráfér, nekem mondjuk kevéssé kényelmes, pláne a hajnali kelések megterhelők, mivel 1óra 10 perc az út a munkahelyemig. Amennyiben nyitásra kell bent lennem akkor hajnali 5.20-ra meg kell érkezni, és ez egyre gyakoribb lesz….:(

Szabadnapom sem lesz a jövő hét végéig biztosan, így kis türelmet kérek…de megígérhetem, hogy nem tűnök el….:)

„…Futnak a felhők szállnak az égen…”

Az első érzések elementáris erővel törtek fel, így akkor könnyebb volt írni erről az egészről, folytatni azonban annál nehezebb...

Élek, vagyok, és nagyon más most minden. De aminek örülök, hogy kezdem feldolgozni a tényt, hogy ismét „önként vonultam száműzetésbe”, én vállaltam ezt, és a célom eléréséhez ez volt a legkisebb rossz.

Meg kell születni megint. Imi mesélt anno az El Camino-ról, amit végigjárt, tőle hallottam a hasonlatot, amit aztán az én „Londonomra” vonatkoztattam, mégpedig, hogy ez egy kis élet a nagy életben, amelynek van eleje és vége, meg kell születni aztán el is kell búcsúzni. 2008-ban is senkiként érkeztem, meg kellett születnem, ami pedig nem másként történt, mint az első telefonszám megszerzésével. Azzal, hogy van kit felhívni, hogy valaki észleli a létezésem egy másik „világban”. Ez megtörtént, megszülettem ismét, de megint meg kellett küzdeni érte. A munkahely megszerzése is egy ilyen születés pillanat, amikor hirtelen lesz az embernek célja, már van miért felkelni, van hova elindulni. És itt kezdődik el…

Ezután jön a „gyerekkor”, amikor hirtelen ráeszmél az ember az őt körülvevő más környezetre. Felfedeztem anno is, de most megint az újdonság erejével hatott, hogy itt mások a felhők, több rétegben úsznak, és hihetetlen sebességgel közlekednek, ennek köszönhetően a fények is csodálatos gyorsasággal változnak, sőt, ahogy mondják, hogy létezik az a bizonyos „Holland-fény”, azt kell mondjam van angol is. :) Olyan, mint otthon a téli alkonyati nap, amikor szemmagasságban vakít az ember arcába. Az eső is más erre, nem csak azért mert tényleg mindennapos, hanem mert nincsenek viharok, nem morajlik, csak ázik minden. Sír a város, szinte nem is látni a cseppeket, annyira aprók, permet-szerű az egész, viszont mindenről patakokban csorog a víz egy pár pillanat alatt.

Ebben a fázisban vagyok, amikor jönnek szembe a dolgok és sikerül (újra)felfedeznem őket magamnak. Négy napja volt az első olyan nap, hogy tudtam újra szépnek látni ezt a helyet, a házakat és az erdőket. Kezd előtörni belőlem a kalandor, aki menni akar, felfedezni, és persze megörökíteni mindent amit lát. (Sajnos ez fényképezőgép híján nem valósulhat meg, de néha majd próbálok keresni interneten valami illusztrációt, addig pedig egy noteszbe vezetem azt, hogy a majdani géppel merre kell visszamennem.)

Ezt követte anno (meg talán fogja is) a felnőtt, majd az öregkor is, de ezek még a jövő zenéi, annak ellenére, hogy már ráléptem a megszokás útjára. Majd ezzel a hasonlattal fogok élni a továbbiakban is, így mindenki számára világos lesz, éppen melyik stációnál járok. :)

Kezd beállni a mindennapi rend, már tudom merre megyek, milyen úton és kb. mennyi időt vesz majd igénybe A-ból B-be eljutni.

Szép környékre járok dolgozni minden nap, szép útvonalon, busszal, ami egy külön életforma, mert ugye itt vannak akik metróval járnak, és vannak, akik buszoznak. Előbbiek a tehetősebbek, ugyanis a „tube” használata feláras, utóbbiak pedig a csórók, így azért vegyes a közeg…de van egy sajátos varázsa ennek is. Az egész olyan, mint egy rossz grafikájú számítógépes játék, amikor az ember fent ül, a sofőr helyén és lehetetlennek érzi, hogy az a hatalmas busz be fog kanyarodni a kis szűk sikátorba, és mégis, ráadásul fel sem borul. Fentről amúgy egy teljesen más szögből látni a világot. Van békaperspektíva meg madártávlat, hát akkor ez „doubledeckerper-perspektíva” vagy nem is tudom. :) Közel vagy a földhöz, de mégis felülről nézel lefelé, és ahogy haladsz minden olyan, mint egy véget nem érő film, csak jönnek a képek, a babakocsis anyuka, előtte a kutyát sétáltató néni, majd hirtelen szemmagasságban ülnek az ereszen a galambok, és a házak teteje csak kicsivel magasabban megint egy új univerzumot nyit, mivel itt az is élettérnek nevezhető. Program, hogy üljenek, sportoljanak ott.

Amikor anno ezeken az utcákon közlekedtem, itt az északi övezetében Londonnak, az egész álomszerű volt. Luxus a belvároshoz képest és erre még egy picit emelkednek(!) is az utak, annak ellenére, hogy amúgy London egy nagy, sík „semmi”. A legelső kint töltött hónapjaim alatt üvöltött bennem, hogy „Adjátok vissza a hegyeimet!”, és ez most is kezd beférkőzni a tudatomba…

A kávézós napokat próbálom szebbé tenné, ha mást nem azzal, hogy a coffee latte-k tetejére próbálok bűvölni valami mintát. A fizikai munka azon túl, hogy persze fárasztó, mégis teret enged a gondolatoknak vagy éppen arra ad lehetőséget, hogy kikapcsoljak és csak mechanikusan cselekedjek. Ezek a boltban töltött órák ilyen megmagyarázhatatlan időalagutak, annyi helyen járnak közben a gondolataim. Persze előző ittlétem óta változtam rengeteget, de magamat nem tudom meghazudtolni, és éppen úgy, ahogyan négy éve, most sincs olyan nap, amikor ne játszanék el annak a gondolatával, hogy hazamenjek másnap. De még nem lehet…

Otthon tettem pár fogadalmat magamnak, amik közül egy az volt, hogy az első szabadnapomon megnézem William Blake sírját. Így is tettem, megterveztem az útvonalat, lélekben rákészültem és elindultam. A buszon odafele hosszan merengtem, hogy vajon milyen lesz, szinte előre elterveztem, hogy min fogok majd ott állva gondolkozni. A belváros közepén egy forgalmasnak számító, üvegpalotákkal teli út egyik oldalán van egy kápolna, a másik oldalt pedig a temető, ahova készültem. Amint kiléptem az utcára elkezdett esni, és így stílusosan, igazán londoni időben csoszoghattam oda a legnagyobb londoni sírjához. Nem kellett sokat keresni, egyből meglett, mivel egy végtelenül pici, hangulattalan temetőben van, ahol összesen kb. 6 parcella létezik, és mind el van kerítve, köztük egy mindenki számára járható úton áll Daniel Defoe  obeliszkes síremléke mellett a kőtábla, rajta a névvel: William Blake. E két hatalmas ember nyughelye között a buisness negyed üzletemberei szaladnak át aktatáskájukkal napjában többször. Kissé kiábrándító volt, így a nagy „találkozás”, melyre készültem, egy gyors körbenézésbe torkollott, mivel egy percig nem lehettem „négyszemközt Blake-el”. Kilépve a temető kapuján az első buszra felszálltam, szinte pánikszerűen, és ahogy mostanság szoktam, egyből elkezdtem zenét hallgatni. (A Thy Catafalque itt is elkísér minden utamra.:)) Közben próbáltam az élményt megemészteni. Sajnos Angliában a temetők nem olyanok, mint Skóciában, itt sokkal hivatalosabb minden, kerítések vannak, és az egész rideg. Ezzel szemben Edinborough-ban a béke szigetei az ehhez hasonló helyek. Itt sajnos mindenből pénzt csinálnak és látványosságot, ami furcsa, hiszen ha valaki londoni volt az Blake és legalább annyival adózhatnának az emléke előtt, hogy  nem egy forgalmas utca egyik oldalán mutogatják.

Ezt követően egy kicsit sikerül megfázni, mivel egy éjszaka fűtés nélkül maradtunk, mert nem volt gáz. Itt ugyanis a villannyal együtt ez is ún. top up-os rendszerben zajlik, mint minden. (A londoni varázsszó: TOP UP! Mindenhez, legyen az telefon, bérlet, gáz, villany, törzskártya vagy bármi.) Szerencsére már jobban vagyok, de azért nem mondhatnám, hogy friss lennék. Az elmúlt hetem tele rettegéssel telt, ez volt az eddigi legnehezebb időszak, ezért sem írtam senkinek.

Négy év az négy év, ahogy írtam az előző bejegyzésemben is. Sok víz lefolyt azóta a „Temzén”, és a rendszer is sokkal „európaibb” lett. Már kezdik bevezetni a havi fizetéseket a heti és kétheti helyett, viszont abban változatlan a helyzet, hogy Londonban az emberek nem beszélnek angolul. E kettőből adódóan kialakult egy kisebb pánik, ugyanis a kávézó ahova felvettek havi fizetést ad már. Én naivan otthon kiszámoltam a pénzem, végig sakkoztam mindent, hogy amikor kijövök lesz egy hetem munkát találni (nah már ez is merész volt, bár sikerült szerencsére), és hogy legrosszabb esetben is érkezésem után a harmadik hét végén lesz fizetésem. Igen ám, csak nem hittem, hogy havi elszámolás alá fogok esni, de még ez sem lett volna baj, mert szeptember utolsó hetében kezdtem el dolgozni, így egy hétről kellett hogy kapjak (volna) fizetést. És itt jött be a képbe az az opció, hogy nem tud senki angolul. (De tényleg senki, 10 meg 20 éve itt élő, és dolgozó kollégáim vannak, és ők is mondják magukról, hogy nem tudnak angolul. Döbbenet. Ilyen spanyol, meg vietnámi akcentussal gagyognak valamit.) Utólag felfogtam, (leesett végre!), egy kisebb activity után, hogy mi volt a probléma. Két szálon fut a történet, mert (1.) van egy heti beosztás, olyan mint egy órarend, a hét 7 napja, a dolgozók nevei és a bent töltendő tól-ig órák, ez a rota, ebben pedig szerepelt, és így is volt, hogy 43 órát dolgoztam, de(!) van egy ún „contract hours” (bejelentett, hivatalos óraszám), amire felvettek, ez pedig heti 32 óra. A szerződés aláírásakor a manager azt mondta, hogy ez a minimum, amit hetente bent kell lennem, de ne aggódjak ad majd többet. Ez így is van, adott és most is elvileg ad többet, ami jó, hiszen szükség van a pénzre…, csakhogy itt nincsen vége a kálváriának. Felvettek, megvolt a rotám, amiben szerepelt a 43 óra az első hétre, már örültem, hogy megmenekültem, még ha csak 1 hétről is de lesz fizum, és akkor jött a hidegzuhany. Van még egy dolog, (2.) egy számítógépes nyilvántartási rendszer, ahova mindig be kell jelentkeznie mindenkinek és ez méri a bent töltött időt, mp-re pontosan. Ebben kell vezetni a szünetünket is, mindent. Ehhez a rendszerhez mindenki kap egy kódot (ún. partner number), amivel be tud lépni. Ez a számom viszont csak október első hetétől élt nekem, és csak visszamenőleg tudják beiktatni a dolgozott óráimat. Egy minimális juttatást kaptam, 16 óráról (a contract hours-om felét), de azért abból a következő fizetésig nem éltem volna túl. Remélem elég világosan sikerült leírni, és mindenki érti mi a szitu. :D

De szerencsére van aki segítsen, szóval most csak várni kell, és várni, és remélhetőleg a következő fizetés már elhozza a megváltást magával.

Miközben ettől az idegösszeroppanás szélére kerültem, azért történtek jó dolgok is, például még csütörtökön a „fizetés napom” előtt, pattanásig feszült idegekkel, Zolinak és nekem is „remek napja” volt beosztás tekintetében ugyanis mind a ketten dolgoztunk hajnaltól délutánig, majd hazajöttünk ebédelni, és később vissza az esti műszakra. Nekem egy meetinggel zárult az estém, amikor azért kezdtem megnyugodni. Bármennyi rossz dolgot is lehet mondani az egészre, mégis tényleg cél a csapatmunka és az, hogy támogassuk egymást. Ami azért nem utolsó szempont. Miután éjjel végeztünk a nagy karácsonyi italok megbeszélésével :D, az egyik leányzó (20 éves, Santa-nak hívják) is abba az irányba indult haza, mint én. Együtt sétáltunk egyet, beszélgettünk és végre éreztem, hogy találtam valakit, akihez szólhatok. Hasonló cipőben jár, mint én, és egy kedves, őszinte, szeretetre méltó lány. Sétánk során kiderült, hogy nagy bajban van, félt, hogy kiteszik az albérletéből, mert azt hitte, hogy egy héttel előbb kap fizetést, és hiányzott 30 fontja, amit másnap reggel kellett befizetnie legkésőbb. Végül én adtam neki kölcsön a nem létezőmből, mivel az összes „vagyonom” 80 font volt, az egész következő hónapra, és nem tudhattam, hogy kapok-e pénteken bármennyit is…szörnyű volt. Valahogy éreztem, hogy nem verne át, és tudtam, hogy szüksége van rá, de utána úgy mentem haza…huhh…:) Esett az eső, semmim sem volt, tényleg semmim, és nem tudtam mit hoz a másnap. Végül Santa (szabadnapja ellenére) jött, és hozta a pénzt vissza, lett fizetésem is arról a kis semmiről, de átjött, így hatalmas kő esett le a szívemről. Azt hiszem erre mondom, hogy megszülettem. Él a bankkártyám, működik a bankszámlám, lett egy barátom (mert ez egy dupla vagy semmi játék volt, pénzt adni kölcsön, végzetes mindenképpen, szerencsére pozitív értelemben ezúttal.)

Ezt követően tegnap szabadnapos voltam, ami már nagyon rám is fért. Zolit nagy nehezen sikerült meggyőzni, hogy mozduljunk ki (ő akkor nem megy sehova, ha esőre áll, hát az pedig itt elég gyakori…:) de az égiek még napsütéssel is megajándékoztak minket). Elmentünk hát Greenwich-be, ami az egyik legmegkapóbb helyként élt az emlékeimben. Először Imivel és Zsófival  jártam ott, akkor ősz volt már, a színes ősz, kicsit esős, és hatalmas csodaszép épületekkel tarkított, zöld nagy terület tárult a szemünk elé, ami Londonban nagy szó, mert azért elég zsúfolt egy város, még akkor is, ha parkok vannak sok helyen. Greenwich egy béke szigete volt, ahol a madár se járt akkor, az egész fel van vezetve, ahogy az ember megy fel a dombra és a végén ott van a „nulla”, találkozik kelet és nyugat. Igazán szép és megérinti az embert, ha jókor megy. Most sajnos ennek a nyomát se lehetett látni, jó idő és a hétvége miatt tele volt minden emberekkel, leginkább turistákkal, és az épületek közé beépült egy vasszerkezetes stadion, feltehetőleg még az olimpia alkalmából, ami totálisan elrontotta a látványt. Zoli arcán semmi nem látszódott, csak végigszaladtunk az egészen, és jöttünk is haza…remélem egyszer majd elmegy egyedül, és felfedezi magának azt a helyet, mert kaphat ott az ember maradandó élményt.

Eddig a szabadnapok nem voltak túl sikeresek, de remélhetőleg hamarosan találok cimborákat, akikkel lehet majd programokat tervezni, és akkor beindulhat az élet. :)

Innen folytatom majd legközelebb...:)