"...Át az időkön, mint a mesében..."

Tőlem nem megszokott gyorsasággal frissül most a blog, mivel nincsen túl sok időm a gép előtt, azt kell mondjam szerencsére. Ez ugyanis azt jelenti, hogy van hol és kivel eltöltenem az időm. :)

Talán vasárnap volt az első nagy fordulópont, illetve már pár apróbb jel mutatkozott az elmúlt héten, arra vonatkozólag, hogy megszoktam az itteni lét gondolatát.

Néhány hete a házban lakó egyik sráccal reggelente hasonló időpontban indultunk dolgozni, így azt a 10 perces sétát a buszmegállóig volt kivel megtenni, egészen tűrhető volt így indítani a napot, már nem volt olyan szomorú és ködös minden, mint az idő.

Pár napja egy ilyen séta után azon kaptam magam, hogy elkezdtem gondolkodni olyasmikről is, hogy egy év múlva hazamegyek mindenképpen, de ha addig valamit sikerülne itt elindítani („bizniszt”), akkor néha még vissza is járnék lehúzni még pár bőrt erről a helyről.

Azóta szerencsére nagyon pozitív élményekről tudok hírt adni, pár vicces történettel kiegészítve.

Vasárnap találkoztam egy magyar sráccal, akit már korábban többször is láttam a kávézóban, mivel ideiglenesen nem volt internete, így nálunk töltötte aktív munkakereséssel a munkanélküli szebb napjait. Persze ez az a hely (Londonfalva), ahol a magyarok egyből kiszúrják egymást, gesztusból és akcentusból is. Mint lengyel kollégám felvilágosított, és milyen igaza van(!), a magyarokat a V betűinkről ismerni fel, ugyanis a V-t és a W-t is simán erős V-nek ejtjük. Azt mondta, hogy akkor tudta biztosan, h magyar vagyok, amikor először hallotta ahogy kiejtem azt, hogy „venti white mocha”. :) De néha csak érzi az ember, hogy a másik is magyar, pusztán ránézésre. Ilyenkor egyből magyarul is szolgálok ki…teszem hozzá nem telt el még nap magyar vendég nélkül…és itt csatolnám hozzá mondandómhoz azt a bizzar adatot, amit Zolitól tudok, hogy London a 4. legnagyobb magyar lélekszámú város, kicsivel jár csak Szeged után…azért ez elég rémisztő, nem?

Visszakanyarodván a vasárnapomhoz, végre szabadnaposként indultam el itthonról, majd egy érdekes közjáték után kiderült, hogy óraátállítás volt, melyről sikeresen megfeledkeztem, így végül nem én késtem 10 percet, hanem én érkeztem 50perccel korábban, szóval ismét a starbucksban kötöttem ki…Ez is különös ám, hogy nem úgy mint otthon, itt az ember nem csinál túl nagy ügyet abból, hogy szabadnapján betérjen a munkahelyére…a manager ki is jött, hogy tájékoztasson arról, hogy nem dolgozom aznap…:) Majd értetlenkedve mutogatta az óráját, hogy nagyon korán van. (Vele leginkább activityzni szoktunk, tekintve az angolját…és a vicc, hogy ő a manager…). No mindezek után megérkezett a várt ismerős és elindultunk az első igazán hideg napon (mikor máskor) kirándulni, akiről kiderült nem messze dolgozott egy parkban (északon) lévő kastély-éttermében, ahol amúgy mindennapos vendégek között szerepel Paul McCartney, de járt már arra Uma Thurman is. Ehhez mérten azt hiszem nem kell ecsetelni milyen festői környezetet kell elképzelni. Nem hittem volna, hogy ilyen helyeket fogok látni, azt pedig nem is gondoltam volna, hogy itt Londonban vannak ilyen helyek…döbbenetes amúgy, hogy itt voltam már nem is kevés ideig, és ezekről nem csak én, hanem az itteni emberek 90%-a sem tud. Hatalmasat sétáltunk, felmásztunk egészen Highgateig, és végre láttam a temetőt is. Persze bemenni nem mentem be, egyrészt mert még mindig nincsen pénzem, pénteken remélhetőleg megjön az első normális fizetés, de addig kemény 3 fontom van a hetemre, szóval csak a kerítésen át kukucskáltunk be….ha lesz gépem, és kis pénzem, az elsők közt szerepel bejutni oda…elképesztő lehet, mert csak pár aprócska részletet láttam, de attól is kirázott a hideg, természetesen pozitív értelemben.

Végül a nagy körséta után beültünk (cimborám meghívott egy belga) sörre, amihez foghatót még nem ittam. Szóval mondhatni végre azt éreztem, hogy így egészen elviselhető annak a ténye, hogy eltöltsön az ember pár hónapot erre. :) Összességében zseniális nap volt, és végre úgy sikerült utána elaludni, hogy már egy ember van, akivel lehet jobbra meg balra utazgatni, beszélgetni. Ezek itt és most rendkívül sokat jelentenek.

Másnap (hétfőn), a csodálatos facebook-nak köszönhetően értesültem arról, hogy egy nagyon kedves régi ismerősöm (Efti) Londonban van, gondoltam írok neki, mert anno is ő volt az egyetlen otthoni cimborám, akivel itt sikerült összefutni egy sör erejéig. Efti nemes egyszerűséggel annyit írt, hogy „nálunk buli lesz”, olyan „elő-halloween” jelleggel. Ez az üzenet több kérdést vetett fel, mint gondoltam, de aki ismeri az illetőt ezen meg sem lepődik. :) Mindenesetre sikerült rájönni, hogy Efti nem céges úton van, sőt nem is kirándulni jött Londonba, hanem kiköltözött, mégpedig 15 percre lakik tőlem. Hát ez az információ olyan erővel ütött fejbe, hogy még most is nehezen tudom leírni pontosan mennyit is jelentett számomra. Így esett, hogy a hétfő estémet Eftiéknél töltöttem, amikor mindenre sikerült fényt deríteni, talán ő sem bánja, ha ennyit megosztok, hogy a (magyar) barátnőjéhez költözött ki, akit ’93-ban Akela koncertre menet ismert meg :D, és jóformán tinédzser koruk óta ismerik egymást, mégis egy éve jöttek rá, hogy ez lehetne másképp is. Most ő költözött ide, jelenleg haza dolgozik, de már keresgél itt is munkát. Mondjuk más élethelyzetben és életszakaszban vannak ezért az életvitelük is kicsit más, így úgy éreztem magam, mint hamupipőke, aki két takarítás között bepillantást nyert egy felsőbb világba. :) A vacsorával egybekötött „halloweenezés” most mindennél többet jelentett. Megismertem régóta itt élő magyarokat, akik vitték valamire, rengeteg nagyszerű tanáccsal gazdagodtam és még több jó sztorival, arról nem is beszélve, hogy hallottam, hogy mindenki „így kezdte”, konyhán, kávézóban, stb helyeken. Pár történetet megosztottak velem a „kemény kezdetekről”, amikkel mindenki tudott azonosulni és betegre nevettük magunkat. Az egyik srác elmesélte, hogy egyszer nagyon rosszul lett, azt érezte ez a vég, kész…. hívta a 999-et, ami ilyen „ha ez a baja 1-es gomb, ha amaz 2-es gomb” jellegű elmés rendszer, hogy tutira előbb elpatkolj mire kapcsolnak élőben valakit. Végül azt a jó tanácsot kapta, hogy 2 opció közül választhat, az egyik, hogy fog egy taxit és bemegy  a legközelebbi kórházba, a másik, hogy küldenek egy mentőt de az „gonna be 2-3 hours”. :D Ezek után fogott egy cub-ot, ahol konstatálta, h bár halálán van egészen kellemes a zene ami szól, meg is kérdezte a nem fehér taxisófőrt, hogy mit hallgatnak, mire az csupán annyit mondott, hogy „ez a Korán”. :D . Nos, azt hiszem ez a sztori úgy sokat elmond Londonról, de voltak még „sírvaröhögős” momentumok, például amikor az volt a téma, hogy kevés ahhoz fogható érzés van, amikor otthon, Bp-en, hajnali fél 1kor belebújik az ember az angol uniform-jába, kimegy  reptérre, majd megérkezik és a transzfer busz+ tube kombináció után 2 perccel a kívánt érkezési időpont előtt becsekkol kártyájával a londoni munkahelyére…hát igen…ez  még csak most jön, de azt hiszem az ezek mögött a mondatok mögött meghúzódó érzések nem igazán önthetőek szavakba.

A lakás amúgy, ahol Eftiék laknak, megmutatta, hogy így is lehet élni Londonban, persze ahhoz már jó pár évvel előrébb kéne járni, de mindenesetre kicsit lehangoló volt ezek után hazaérkezni, látni, hogy a földszinten lakó srácok megint telefüstölték a házat és levegőt sem lehet kapni, a kukából folyik ki a szemét, nyakig áll a szar és a mosatlan a konyhában, illetve hogy az egeret ami beszökött, még mindig nem sikerült kiírtani. De úgy látom ezek senkit sem zavarnak. Teszem hozzá 9en lakunk itt, ebből egyedüli lány én vagyok, és már eljutottam oda, hogy nem fogok mások után rendet tenni, csak az a baj, hogy ez most a „megszoksz vagy megszöksz” esete. Remélem mihamarabb lehetőségem nyílik az utóbbira. Egy szó mint száz Efti felbukkanása (amúgy augusztus óta itt él, nem értem miért csak most fedeztük föl ezt :))   valami végtelen nyugalmat hozott el. Tényleg, először éreztem azt, hogy itt van élet, normális élet, van egy jó barát, akivel együtt fesztiváloztunk évek óta és tőle kaptam kvázi az első logo-tervezési megbízásomat, szóval maradjunk annyiban nem ma ismerkedtünk már meg…úgy sétáltam haza, hogy végre ki tudtam húzni magam és éreztem valami békés boldogságot. Ez pedig már nagyon kellett, mert sokkal higgadtabb vagyok, kevésbé stresszelek és pánikolok az apróságokon, stb…Így talán ezt a szabadnap mentes hetet is bírni fogom. :)

Amúgy nem csak ez volt ilyen félelmetes véletlen, a másik eset, amit talán nem említettem, az pedig annak a ténye, hogy a középiskolai padtársam, akit érettségi óta nem láttam, most költözött szintén ki, kb 10 percnyire bérel szobát tőlem, itt Észak-Londonban. Úgy látszik mindenki északra tette le most a voksát, de ez nagyon jó így. Ezek a 3-4-es zónabeli magasabban fekvő kis csomópontok valami nagyon különleges hangulattal bírnak, ha van kedvetek google-el sétáljátok körbe Muswell Hill-t, Crouch End-et, Golders Green-t, Highgate-et. Aztán aki tud, az jöjjön, és nézze meg élőben mindezt, már lassan tudok fogadni is valakiket, mivel egy plusz matracom is van, tekintve hogy kiköltözött egy lakó és az övét megkaptam, ami nagyon jó, de a kiköltözését sajnálom is, mert ő egy igazán kedves, és értelmes valaki volt, akivel néha még beszélgetni is lehetett. Remélem a jövőben több szerencséje lesz, bárhol is legyen. :)

Nos most indulnom kell munkába, de ha így haladnak az események, akkor lesz miről írni…