„…És az eső hull egyre, leszakad a szívemre, zuhog esik mindenre, leszakad a lelkemre…”

Felütésnek ugyanazon forrásból választhattam volna címül az „Én ősszel megyek, köd ballag utánam…” sorokat is, mert legalább annyira lefedi mindazt ami körülvesz jelenleg.

Nehezen indul, továbbra is ezt tudom mondani, próbálom legyőzni saját magamat, és megadni az esélyt annak, hogy most is legyen valami, legyen ennek az időszaknak is története. Kezdek felengedni, és nyitni. Megpróbálom elhelyezni valahogyan magamban azt, hogy ehhez a helyhez kötött valami, valaki(k), de nem kell ezt felülírni illetve folytatni sem, csak élni itt. Az egyetlen társam jelenleg a magány, ezért próbálok biztos pontokat keresni, ami olykor kétélű fegyver is, hiszen túl hamar túl nagy jelentőséget lehet tulajdonítani bizonyos dolgoknak. Az ember kimerült, feszült, és érzelmileg instabil, ez a felfokozott idegállapot pedig megnehezíti a mindennapokat, pláne, hogy kezdem érezni az otthon, a család, Malvinka, és a Ti hiányotokat. Próbálom megerősíteni magamban annak a tudatát, hogy csak magamnak tartozom elszámolással, és nem kudarc, ha nem megy minden elsőre. Még tanulok. Tanulom a kávézóban a törzsvendégek nevét, a pénztárgép használatát, a hamis pénzek felismerését, az akcentusok teljes körű megértését és mindent. Szerencsére érkezett egy (magasabb szinten lévő, 2éve a cégnél dolgozó, de a „mi” boltunkban még) új kolléga, Karol, aki lengyel-barátunk- és a vele való közös munka könnyít a helyzetemen. Hasonló gondolkodású, szép mély hangú, bár kevéssé férfias jelenség. :) Jelenleg ő az egyik biztos pont, aki legalább nem a Fülöp-szigetekről, vagy Chile-ből érkezett, így az ő angolját még érteni is lehet és azt is tudja hol van Magyarország. Jó vele néha együtt „hőbörögni” a vendégek különleges(en hülye) kérésein. Illetve, ami miatt a leginkább nagyra értékelem a jelenlétét, hogy vele meg tudom osztani a nézeteimet, mert ezt „itthon” nem igazán tudom, lévén, hogy Zoli a saját szavaival élve „azért jött el otthonról, mert egy elfogadóbb társadalomba vágyott, és elege volt a szélsőséges politikai nézetekből”. Azt kell mondjam most kapott egy „very colourful” világot….De már a nagy feszültséget megpróbáltuk feloldani, ami csak fokozódott kettőnk között, most „békét kötöttünk”, ő marad bal oldalt én meg jobb oldalt, persze szigorúan „csak a szobában”. :) Bár sok itteni ember van hasonló helyzetben, mint Zoli, de remélem idővel megleli ő is a szépet az életben és egy picit megtapasztal mást is, mint ezt a „se Istene, se hazája” állapotot. Néha nehéz szobatársként együtt élni egy minden téren végtelenül más nézeteket valló emberrel, de végül is ez átmeneti, és azt hiszem megpróbálunk majd nem beszélni a kényes témákról, hanem majd angolosan elcsevegünk a kávék hőmérsékletéről és az időjárásról.

Mint már említettem keresem a biztonságot adó pillanatokat, helyszíneket, „bármennyire is meglepő” ezt először a National Galleryban tett látogatásomkor éltem át. Csodák csodája, mint álmaimban, találtam egy olyan napot és napszakot, amikor úgy tudtam megérkezni, hogy az Arnolfini házaspár előtt egyes egyedül állhattam, de a pulzusom változásából éreztem, hogy mégis valóság. Különös és különleges is egyben bemenni úgy erre a helyre, hogy majdnem minden alkotásról „van fogalma” az embernek, vagy legalábbis „művtörisként” nagy részükről látott már képet, és mégis amikor ott áll ezen képek előtt, szinte felsikoltana, és hiába néz körbe, senkivel nem tudja megosztani azt, ami benne van. Ettől függetlenül látszólag higgadtan és komoly arckifejezéssel sétáltam végig Leonardo Sziklás Madonnája, Tiziano La Schiavonaja és Dürer több festménye előtt és közben végre azt éreztem, hogy ez ismerős, ezt már láttam, és ráadásul tudok is róla valamit, és szinte vártam mikor terem ott egy „professzor” és kezdi mesélni a miérteket. :) Valószínűleg a National Gallery lesz minden magányos téli napom programja, és remélhetőleg bővül a kör majd a többi nagy galériával is.

Santaról már korábbi bejegyzésemben olvashattatok, egy szabadnapom alkalmával (amikor ő délutános volt) úgy döntöttünk délelőtt elmegyünk és megnézzük a Somerset House-t, mivel az szégyen és gyalázat, de annak idején teljesen kimaradt az életemből. Azt kell, hogy mondjam, sokat vesztettem. Mindig vannak ingyenes látogatási órák azokon a helyeken is, amik belépősek, ergo nincsenek állami tulajdonban, így itt is. Ezért esett a kiválasztott nap hétfőre. Csak úgy besétáltunk az ajtón, és körbenéztünk, nemes egyszerűséggel haladt el pár másik ember is a nem túl nagy gyűjtemény annál nagyobb képei előtt, amelyek amúgy a művészettörténet legnagyobb alkotásai, tegyük hozzá…Így egy idősebb angol bácsi kivételével senki sem állt a teremben, ahol Manet Folies-Bergiére bárja vagy Van Gogh talán leghíresebb önarcképe van kiállítva. Ez és a National Gallery kihaltsága enyhén szürreálissá változtatta az eddigi képzőművészeti barangolásaimat, de ezt az érdektelenséget ellensúlyozta a Portobello Road forgataga, ugyanis oda is sikerült eljutni, szombaton a piac idején. Ez olyan, mint nálunk az Ecseri, csak turistáknak, és a Notthing Hill című film forgatási helyszíneként vált ismertté. Ezt én is most tudtam meg, vígjátékok terén műveletlen vagyok, viszont ez a tény nem igazán befolyásolta az élményemet. Az a hely valami zseniális. Nincs az emberek orra elé helyezve, menni kell bőven a metró és buszmegállóktól is, és egyszer az ember két kicsi és csöndes utca között rábukkan a Protobello Roadra, amely hemzseg az árusoktól, tele régiséggel és antikvitásokként árult kevéssé antik, de szemrevaló darabokkal. A házak színesek, mindenki olaszosan vidám és próbál eladni, de nem úgy mint a gothic áruval teli Camden Townban, hanem olyan „műértő” módjára. Néha persze a „műveltség” megbukik olyanokon, amikor megkérdezik az embertől, hogy Magyarországnak van e óceáni partszakasza vagy amikor meglepődnek azon, hogy saját nyelvünk van és nem németül beszélünk, de mások azt sem feltételezik, hogy ahogy ők mondják „a kontinensen”, azaz Európában vagyunk….igen, ez a portobello-feeling. :) Ide amúgy (a „valamiért” rég nem látott) unokatesómékkal volt szerencsém eljönni, akikkel a Camden Townban található Stables Market-ot is végigjártam, mivel vásárolni érkeztek. Amúgy nem nálam laktak, hanem a malaysiai hercegnőnél a belvárosban, akinek mint megtudhattam a lakásában a falon a családi fotóján a „family’s friends” rovatban maga az angol királynő is mosolyog….hát igen, ezzel az én észak-londoni 4 négyzetméteres Zolival megosztott szobám tény, hogy nem tud versenyre kelni, pláne, hogy az egész házban 9 emberre egy WC és egy fürdő jut. :)

No, de panasznak nincsen helye, hiszen kezdenek beilleszkedni, és kitapasztalni a számomra nyugalmat közvetítő helyeket. Egy dolog zavart, hogy ez a pici szoba, ami a hajlékom, pont nem tartozott azok közé. Ezen elkezdtem változtatni, idővel majd kreálok képeket a falra, de addig is a tükrünknek rajzoltam egy keleties hangulatú keretet a kávézóból (kidobás elől megmentett) alkoholos filctollal. Hiányzik amúgy, hogy rajzoljak, fessek, vagy ügyködjek, annak ellenére, hogy pár kisebb illusztrációt csináltam tollal, illetve faragtam egy tököt is Halloween-ra (azt eszem, csak „ha már most kapni, és a héja feldolgozásra alkalmas” alapon). Erről készítettem egy fényképet az egyik lakótársunk telefonjával, csak némi illusztráció végett. Nem jó képkészítési lehetőség nélkül az élet….:)

Hamarosan írok, összeszedettebben, de jelenleg szerencsére elég sok órát dolgozhatok, ami most a pénztárcámra ráfér, nekem mondjuk kevéssé kényelmes, pláne a hajnali kelések megterhelők, mivel 1óra 10 perc az út a munkahelyemig. Amennyiben nyitásra kell bent lennem akkor hajnali 5.20-ra meg kell érkezni, és ez egyre gyakoribb lesz….:(

Szabadnapom sem lesz a jövő hét végéig biztosan, így kis türelmet kérek…de megígérhetem, hogy nem tűnök el….:)