"....Szél zörög éjjel a testben"

Mindenek előtt, mindenkitől bocsánat, hogy nem írtam, nagyon fáradt vagyok, szolgáljon ennyi mentségemre, de ezúton kívánok boldog ünnepeket!
A bejegyzés talán feltárja milyen itt a hangulat ebben az időszakban, azon túl, hogy esik, fúj a szél, és mostanáig 10-15 fokok voltak.

Sok dolog nem mondanám, hogy történt legutóbbi bejegyzésem óta, mert sajnos szabadnapjaim továbbra sincsenek, jó esetben hetente maximum egy, ami a folyamatos betegeskedéseimnek köszönhetően az életben maradást biztosítja csupán számomra. Így  viszont most a kávézós mindennapokról mesélnék egy keveset…:)

Már említettem pár „karaktert”, akik továbbra is megszínesítik mindennapjaimat. Az első számú a manager, aki amúgy egy kedves emberke Chiléből, bár különös külseje némileg néha megkérdőjelezi ezt, mégis szerethető a "civil" oldala. Leginkább a Tim Burton-féle „umpa lumpakhoz” tudnám hasonlítani a megjelenését, amúgy a Charlie és a csokigyár egy jó hasonlat, mivel napjainkat az édességek előállításával és szép elrendezésével töltjük, így nem meglepő a „főnök” milyensége. :)

Tulajdonképpen néha falusiasnak (ezennel nem érzem, hogy egy 10milliós városban vagyok) hangulatosnak is nevezném a csöndesebb napokat, mert a környékbeliek járnak be hozzánk, akiket névről ismerünk, és mindenkinek tudjuk mi a kedvenc itala. Sokszor a buszból látom ezeket a „regular customer”-eket, és jókat szoktam mosolyogni, amikor az jár a fejemben, hogy „nézzenek oda, a „single shot mocha with whipped cream” most szalad át a busz előtt”…Amúgy filmre lehetne vinni ezt, hogy kb 50-60 ember napi szinten jön a kis italáért, mindenkiről nap mint nap egyre többet tudunk meg, ami  egészen izgalmas, szeretem, amikor emberi történeteket ismerek meg. Múltkor például az egyik perzsa fickóba szaladtam bele munka után, nem volt esernyőm (ami itt ugye nagy felelőtlenség) és így elkísért egy darabig,  elkezdett mesélni, 13 éve nem látta a családját, politikai dolgok miatt kellett eljönnie, és nem is tarthatja a szeretteivel a kapcsolatot, hogy védje őket, különös dolgokat mesélt…valahogy itt mindenki olyan magányos, és hamar megnyílik, elkezd mesélni. (Még ajándékot is hoztak páran az ünnepek alkalmával nekünk, volt aki levelet is írt…megható, nem? :))Senki sem az akinek látszik, mindenki másért van itt, máshogy képzeli a jövőjét, és gondolkozik, sokat…azon, hogyan lehetne jobb.

Persze a "britt-zsidó" törzsvendégek elég gusztustalanok, mindenért panaszkodnak, nekik a forrásban lévő víz sem elég meleg. Egyik kedvenc figurám Keith, úgy 60 éves, minden egyes nap megeszik egy sonkás croissant és kéri a „tall-boiling skimmed latte-ját”, miközben folyamatosan morog valamiért, vagy a fűtés kevés neki, vagy az a baja, hogy foglalt a wc, néha pedig mindenkit megfenyeget, hogy nem jön többet, ha nem megy elég gyorsan a pénztárnál a sor…

A másik szörnyűség Michael, 50 éves totál pedofil külsővel rendelkező marha, aki minden nap mindenkit le akar ellenőrizni, mindig kéri a blokkot, és utána is számol egyből a dolgoknak, aztán kritizálja a zenét és elmondja, hogy nem vagyunk elég jó munkaerő. A harmadik „öreg”a fekete Oscar, ő hőbörög…olyan magyarosan, amúgy, de legalább vicces….időbe telt mire megértettem az artikulálatlan angolját, aminek oka az lehet, hogy nincs túl sok foga, ami van az viszont aranyból van, hogy passzoljon a bőréhez. Viszont őt nagyon bírom, amikor nem volt hangom elment boltba és vett nekem torokfájásra cukrot, persze hozzá is tette, hogy nagyon drága volt…:) Mindig új italt akar kipróbálni és elmondja, hogy az amit kapott épp miért szar, jah és a legfontosabb, az ő vesszőparipája, hogy nincsenek letisztítva az asztalok. Viszont ő mindig mosolyt csal az arcunkra. Kedves idióta.( A napokban bent volt egy őrült kínai aki halandzsa nyelven krákogott és hadonászott, majd meg volt lepve, hogy nem értjük és elkezdett őrjöngeni, össze meg vissza csapkodta a székeket….erre odatotyogott Oscar és elkezdett jó hangosan nevetni, majd kérdezte, hogy mit adtunk a kínainak, mert ő is akar belőle…szeretne megőrülni egy kicsit…:))

Rajtuk kívül még egy úriembert emelnék ki, aki megér egy misét….hatalmas darab fekete fickó, zárás előtt fél órával vánszorog be az ajtón (amin alig fér be), és csak hörög…annyit, hogy „a tea please….grande…HOT MILK” ez annyit tesz, hogy neki forró tej kell a kis tájába…amit amúgy mindig szertartás szerűen fogyaszt…Minden nap a KFC-ben kezdi, Vágó Pistánál vásárol egy nagy doboz csirkét, majd bejön, megeszi, kikéri a teáját, és leül….5-10 percen belül elalszik utána, és nem lehet felkelteni…a múltkor sajnos nem volt nálam a fényképezőgépem, pedig pályázatnyertes szociofotókat lehetett volna készíteni. A boltunkban van egy nagy kandalló, ami előtt egy kb.15 nm-es szőnyegpadlós, hatalmas fotelokkal berendezett rész. A kandallót mindig évszaknak megfelelően díszítjük fel, így most körbe műfenyővel volt dekorálva a tetején pedig egy nagy karácsonyfa állt, alatta a felirattal, hogy „Merry X-mas”, és persze minden tele színes villogó karácsonyi égőkkel. A hősünk leült a kandalló előtti fotelba és elaludt, a forró tejecske csordogált a pulóverére, de ez sem zavarta, horkolva, nyitott szájjal, csorgó nyállal, ülve aludt, körülötte a csirkecombok maradványaival, fölötte meg villogott a karácsoni-diszkó…zseniális volt. Betegre nevettük magunkat, mert ez egy karácsonyi üdvözlőlapnak is túl sok lett volna. Ez az úriember volt, aki legutóbbi havi meetingünk alkalmával bent szunyókált zárás alatt, nem ébredt fel arra se, hogy minden vendég elment, hogy üvölt a zene, felmosnak és felporszívóznak körülötte, semmi sem számított, csak alukált…amikor végeztünk a takarítással, megkérdeztem a managert, hogy felkeltsem-e, mire ő csak annyit mondott: „Óhh Ócsi(az vok én), hagyd csak….ő már szinte családtag”. Végül a másfél órás meetingnek is vége lett és amikor már zártuk végleg a boltot, felkeltettük…megvártuk míg kidöcög és mi is távoztunk…

Még persze tudnék napokig mesélni remek sztorikat, mert szombatonként egy értelmi fogyatékos 6 fős társaság jár be scrabble-t játszani, ők szintén meglehetősen furcsa és hangos módon vitatkoznak, hogy vajon a leírt szavaik léteznek-e, ami mindig nagy shownak ígérkezik...

No, hát így dolgozunk mi Golders Greenben, és próbáljuk komolyan venni ezt a totálisan komolytalan munkát.

A személyzet amúgy mostanra csapattá alakult, többnyire jó a hangulat, bár szegény Santa-t nevéből adódóan elég sok negatív atrocitás érte így az ünnepek előtt, volt aki rá akarta erőszakolni a mikulásos sapkáját, de volt aki poénnak hitte a névtábláját és 2 percig nevetett, és csak utána esett le neki, hogy ez az igazi neve....utána nagyon sokszor kért bocsánatot....

Amúgy a melóhelyem környéke London legdurvább zsidó-negyede, ami megadja a különlegességeket minden nap. Elég érdekes viseletű és borzasztó természetű emberek járnak be nap mint nap, és mindegyiknek az Ószövetségből ismerhető neve van. A legtöbb nem mosakszik, büdös és nagyon ápolatlan, szakállas nőkkel is nap mint nap találkozni, egészen brutális hogy milyen szörnyek jönnek néha szembe, és öregem beülnek meginni egy méregdrága valamit. Vannak a nagyon hithű népek, akik nem ihatnak tejet, ebből adódóan, egyik nap totálisan tragikomikus helyzetnek lehettünk tanúi, bejött a boltba (nem túlzok kb 30 zsidó férfi, fejükre a női hajcsattal rögzített kipával) és agresszívan megkérdezték, hogy milyen soyatejet használunk, odaadtam nekik a dobozt, amit körbeálltak, hangosan beszélgettek valamiről, mutogattak, telefonáltak, majd a végén csalódottan vissza is nyújtották, hogy nem kosher. Ezek után egyik nap leszálltam hajnalban a buszról és még félálomban (hajnali 4volt, mentem dolgozni) arra lettem figyelmes, hogy valami nagy furcsa zölden villogó dolog van a Golders Green Station előtti téren…hát egy hatalmas „public menorah” volt, a stilizált fajtából, ugyanis egy napra rá a legkülönbözőbb színű, alakú és stílusú párdarabja bukkant fel a környéken. Ezek után nem meglepő, hogy nem lehet leírni azt, hogy „Christmas” és muszáj X-masra változtatni, illetve minden nap találkoztunk a nagy kérdéssel, ami nem volt más, mint: „Ünnepek alatt nyitva leszünk, mert „we don’t care about Christmas”!?” Természetesen a válasz igen….és most lehet megkapaszkodni, december 25-e, amikor nem volt egész Londonban közlekedés sem, volt az év legnagyobb forgalmát lebonyolító nap!!!! Azért ezen el lehet egy kicsit gondolkodni…

Amúgy a környéken még sok a „fillipínó” és a perzsa…meg persze a kínai turisták….belőlük valahogy mindenhova jut…már csak úgy hívjuk őket, hogy a „csokomokók” mert mindegyik nyomat valamit, mixelik az italok neveit és nem tudjuk mit akarnak, ilyenkor csak úgy adunk nekik valamit, általában ők lelkesen bólogatnak mindenre és szent a béke…:)

No, hát igen….by the way…a „láttéim” egyre szebbek, most "latte-art hónap" van, úgyhogy gyúrunk, néha napi 10 liter tej folyik el csak gyakorlásra….de a szépségnek ára van ugyebár. :)

A „kedvenc” cseh szupervisorom úgy döntött, hogy a Chanukhat hazájában tölti inkább, amit nagyon támogatott mindenki, de sajnos jön vissza a jövő héten…

Ami jó hír viszont, hogy 25-én nem dolgoztam, helyette házimunka volt, meg végül a házunk fergeteges lakóközösségével (tisztelet persze annak a két kivételnek!) együtt elfogyasztottunk egy általam (5 órán át elkészített) ebédet 20 perc alatt, és mindenki felvette a szép ruháját. László is, mert még mindig köztünk van, valami hiba folytán a rendszerben…:) (Gábor üzenete nem ért el az UFO-kig.) Meg persze túléltük a világvégét itt is…

Február elején haza fogok látogatni, nem túl hosszú, de valamicske időre, így aki szeretne készülhet. Tervek között pár kocsmatúra szerepel (Jenő és Gépmadár is…).

Szilveszter sincs itt, dolgozunk, de annyi baj legyen, már lassan meg se kottyan, talán jobb is így, mert nem szakad meg az ember szíve, hogy nem lehet otthon, ugyanis belegondolni sincsen idő abba, hogy milyen nap van éppen.

Most ennyit, illetve a két kimozdulásomról a fotóim megtekinthetőek a fotós blogomban:

champmol.blogspot.com

Hamarosan találkozunk! :)

„…A lélek is kabátban jár…”

Nem érem utol magam, így sajnos megint visszamenőleg próbálok beszámolni az eseményekről. Kicsit rafting túra jellege volt az elmúlt pár hétnek. Kezdődött ott, hogy Zolival már ugyan egy ideje irtottuk egymást, de ez odáig fokozódott, hogy tényleg elszabadult a pokol, nem részletezném, elszaladt a ló, és a gyűlölet, amit végül egy enyhe idegösszeroppanással és hatalmas mindent feloldó veszekedéssel sikerült megoldanunk. A helyzet most békés, és úgy néz ki maradunk egy ideig még együtt ebben a házban és szobában.
A ház amúgy egy külön történet, ahogy a benne lakó kis közösség is. Minden rossz nélkül állíthatjuk, hogy színesek a mindennapok itt. A lakók magyarok, ez talán az alapprobléma(?), de a karakterek zseniálisak, aminek „pár sort” szentelnék ezennel.
A földszinten két szoba van, mind a kettő két személyes, az egyikben lakik Csabi, akivel már talán mondhatom barátság alakult ki. Ő hosszú hajjal, szakállal érkezett Londonba, a „lehetőségek városába”, volt angol és földrajz tanárként. Csabi története dióhéjban annyi, hogy hosszú ideig keresgélt munkát, először csak konyhai kisegítőként, gondolta a ranglétra legalján csak megcsíp egy állom állást, melynek érdekében a vagyonát egyenruhára költötte és megvált hajkoronájától. Teltek múltak a hetek és nem nagyon jeleztek neki vissza sehonnan, majd megtört a jég, elkezdett dolgozni, és sajnos pár nap után egy kicsit lesérült, ami végzetes hibának bizonyult, mert többet nem hívták, így immáron rövid hajjal, sérült lábbal, munkanélküliként csücsült a szobában lévő, gondosan megragasztott kanapén. Mindennapjait azzal töltötte, hogy „jobcenterekbe” járt, és napi egy fontjából csupán egy mélyfagyasztott pizzára futotta. Vesztére laptopja viszont van, amit a szobatársa előszeretettel használ, így elalvás előtt Csabi a youtubeon a magyarok őstörténetét kell hallgassa, mivel a szobatársának hobbija ennek kutatása. Így teltek mindennapjai, egyre kilátástalanabbul, míg végül feltűnt egy ismerős, aki megígérte, hogy segít neki munkát találni. Ehhez azonban meg kellett válnia szakállától is, de hát ha ez az ára…kiderült egy kávézós állásra hívták be, szóval még a café latték és cappucinok világában is elmélyedt az én tankönyveim segítségével. El is ment, meg is felelt, de végül sajnálattal közölték vele hogy túlképzett….hát szegény…túlképzett…máskor már kapott érdekességet, akkor azt, hogy hazudik, mert 10 percet beszélgetett egy úriemberrel, aki megkérdezte tőle mióta van itt, mire elmondta, hogy két hónapja, és erre a válasz az volt, hogy „hazudsz, az nem lehet….túl jó az angolod ahhoz.” :) Hát igen…itt Londonban az is problémát jelent, és persze csak az itt töltött hónapok számával juthat az ember némi nyelvtudáshoz. Nos…így esett, hogy Csabi továbbra is pizzán élt, és külseje már konzervatívabb nem is lehetett volna. Szegény már csak nevetett rajta, hogy kijött ide, és se angolul nem nagyon kommunikál, még csak enni se tud normálisan, már elhagyta a régi önmagát és fizetés nélkül dolgozik néha egy kicsit…pusztán jótékonyságból. Egyetlen szerencséje az volt, hogy szobatársa otthon volt két hétig, így legalább nyugodtan alhatott. De ez sem tartott sokáig, mert a második héten, hogy egyedül lehetett volna meglepetés vendége érkezett. Ő úgy fogalmazott, hogy „Váratlan utazás volt, én voltam Hetti néni”. Ugyanis a földszint másik szobájában két srác lakott egy ideig. Az egyik masszívan füvezett minden este, amitől mindenki remekül érezte magát, a másik pedig nem rendelkezett angol(és semmilyen nyelv)tudással sem. Magyarul beszéltek egymással a nagy „csilláút” hangulatban, de a szókincsük kimerült abban, hogy „g*ci” és hogy „kajakra”, néha ezt a kettőt kombinálták is. A legváratlanabb helyzetekben alkalmazták ezeket és így ennek a szobának lakóit már mindenki csak úgy emlegette, hogy „g*ciék”. No, hát náluk esett meg, hogy az angolul kicsit sem tudó srácot, az angolul elvileg kicsit tudó-de magyarul szerintem írástudatlan- haverja kajakra szarban hagyta, mivel kijött utána a barátnője és leléptek, de az új szállásukon már az angolul cseppet sem értő cimborájának nem jutott hely. Ezért barátunk nem tudott hova menni, és mit tehettünk volna, egy hétig még befogadtuk. Én etettem, mert pénze nem volt, egy másik lakó (erre még visszatérek) itatta, Csabi szegény meg altatta, mivel az ő szobájában volt egy üres ágy. Ezzel a szeretettel persze sikerült angolul nem tudó haverunknak visszaélnie, mivel egyik nap Csabi arra jött haza, hogy a szobájában különös alakok vannak, és az ágyán egy rózsaszín bőrönd hever…akkor kicsit le kellett magát hűtenie, hogy ne csináljon felvágottat befogadott elesett hősünkből. Végül nagy nehezen sikerült megválnunk barátunktól, és szegény Csabi mielőtt egyet aludhatott volna, szobatársa már ismét itt volt és hallgatta tovább a youtube-on a magyar szavak ősi eredetét. Hát Csabi végül egy hete már dolgozik egy gyógyszertárban és örömmel szállítja munkaideje végén kartonszámra a TENA lady-ket. Reméljük még sokáig teheti ezt, mert akkor lesz kivel filmeznem és közösen főzőcskéznem a jövőben. Vele terveztünk pár kirándulást is, amiről ha összejön majd lesz képes beszámolóm.
De addig is kanyarodjunk vissza ehhez a csodálatos házhoz. Az emeleten van a mi szobánk, ahol Zolival majdnem kinyírtuk egymást, mellettünk pedig egy szintén két férőhelyes álomlakosztály. Ott lakik két srác, akik egyike egy jó szándékú, de amennyire egyszerű, annyira komplex lélek is. Szabadidejében az UFO-kkal és az univerzum összefüggéseivel foglalkozik, amúgy pedig konyhai mosogatóként keresi kenyerét, amiből megjárta már a Kanári-szigeteket egyedül. Ő Gábor, aki egyik nap egy pendriveot hozott át, odanyújtotta és közölte, hogy „ezen rajta van az egész világ, a kezdetektől”…hát ez elég rémisztő…még nem mertem belenézni mi lehet azon a 4GB-on. Gábor csendesen békében éldegélt, mígnem egyik nap be nem költöztettek mellé egy új lakót, Lászlót. Lászlóval egy baj van, annyi, hogy kilóg a kapa a szájából és mindehhez rengeteget beszél…és ami a rosszabb, hogy még többet iszik. Minden esete úgy érkezett haza, hogy bepuszilt már két-három sört, ennek egy ideig pusztán annyi volt a következménye, hogy nem lehetett levakarni, de Gábornak rosszabb volt, ugyanis éjjelente alvás helyett ittas horkolást kellett hallgatni, illetve ’teknóóót’. Mivel László úgy aludt, hogy fülében max hangerőn lüktetett az a valami. Így szegény Gábor hiába szólt, hogy ne horkoljon, nem hallotta. Pár nap után Gábor palackokat gyűjtött be, melyeket ágya mellé szépen felsorakoztatott, és éjjel ha nem bírt aludni, hangját kímélve csak odavágta Lászlóhoz az egyiket, másikat, harmadikat és így tovább…de ez sem nagyon segített. László végighorkolta az éjszakát, reggel amikor lemerült az mp3 lejátszója kinyitotta a szemét és meglepetten konstatálta, hogy palackok veszik körül. Mindezen jót nevetett, így Gábor taktikát változtatott és meg is töltötte azokat a palackokat. A történt drámaisága itt kezdődik, még erre sem reagált László. Így egyik nap Gábor csillogó szemmel jött haza, és másnap elmesélte, hogy vett egy dinamós elemlámpát, jó nagyot. Este amikor már az összes palackját eldobálta felkelt, odament Lászlóhoz és belevilágított a szemébe, majd ráüvöltött, hogy „Hol voltál tegnap este?” Hát akkor sikerült elérnie hogy szobatársa felébredjen kiszedje a füléből a muzsikát, de sajnos a horkolás pár perc után ismét folytatódott. Így ment ez minden este, egészen múlt hétig, amikor is egyik reggel arra ébredtünk, hogy a WC össze van okádva…nos kiderült László nem csak a szokásos söreit, hanem hozzá egy üveg vodkát is sikeresen legurított előző este, melynek eredménye nem csak a közös toalett összepiszkítása lett, hanem a Gáborral megosztott szőnyegpadló végleges elpusztítása is. Gábor felszólította kedvencét, hogy takarítson föl, aki másnap ezt –saját elmondása szerint- meg is tette, de analfabéta László barátunk csodálatos agyi kapacitásai olyan szinten vannak, hogy mindehhez a ház közös porszívóját használta. Azóta Gábor nyitott ablaknál alszik a rohadt hidegben, hogy ne fulladjon meg a bűztől, a házban pedig senki sem porszívózik, és lassan térdig járunk a szarban. Ezen változtatni egy módon lehet, ha a főbérlő céget megkérjük, László barátunkat helyezzék át. Itt Big Brother törvények uralkodnak, ugyanis ki lehet szavazni valakit, ha „nem tudunk vele együtt élni”. Most aláírtuk a levelet, meglátjuk Lászlóért mikor jönnek és kik. :D
Az emeleten van még egy szoba, melyben Balázs lakik. Ő a ház mindenese, nem is tudom mi lenne nélküle, kedves, normális, munkája is van, ráadásul egyedül lakik, mosogat, takarít és ő veszi a tisztítószereket. Mellesleg neki köszönhetően mára már van a kezemben egy fényképezőgép.
Ugyanis Balázs ebay-n vett már sok sok mindent, és amikor meséltem neki, hogy szeretnék egy fényképezőgépet, gyorsan meg is nézte, és mondta mennyiért mik vannak…nem nagyon volt bizalmam ehhez, és ha ő nincs, akkor nem is jutott volna eszembe ez az opció. Egy ideje elkezdtünk hát licitálgatni használt Nikon D300-asokra, és végül vasárnap éjjel nálunk ütöttek le egyet, ami kedden már meg is érkezett. Minden úgy volt, ahogy írták, csodálatosan gyönyörű gép, és borzasztóan boldog vagyok. Már csak egy szabadnap kéne, amikor kipróbálhatom. Ez viszont azt jelenti, hogy hamarosan képekben tudok mesélni.
Amúgy a vasárnap egy érdekes nap volt, mert már nagyon untam ezt a kripli létet, ezeket a körülményeket, ahogy lakunk, ahogy élek, a munkát amit végzek, amitől olyan a kezem mint egy nyolcvan éves öregasszonyé, és minden porcikám fáj tőle. Így aznap Csabival főztünk, befestettem végre a hajam, meg a gépet is akkor sikerült megszerezni. Valami szimbolikus értéke volt annak az estének. Különös amúgy látni azt, hogy amikor anno 2008-ban jöttem célom volt, hogy elszakadjak, keressem magam, más legyek, máshogy éljek….most viszont meg akarom tartani magam annak akiként éltem az elmúlt pár évben. Honvágyam van, szeretnék lemenni a Jenőbe, otthon lenni a családdal, és nem csak képeken nézni tesóm szalagavatóját. Persze nem árt ez a kis önmegtartóztatás, a spórolás, mert az biztos, hogy itt az ember mindent százszorosan meggondol, és megbecsül. De most tartom is magam ahhoz, amiért jöttem. Az angol, a felső kategóriás gép, és az utazások. Remélem mire hazamegyek elmondhatom, hogy sikerült is….még hosszú az út, de segít ha van kivel együtt nevetni a nehéz időkben a saját (magunknak kreált) nyomorunkon.
Egyik este mindenki egy emberként nevetett, amikor Csabi kifejtette, hogy ez a ház olyan, mint az Adams Family…Zoli meg én vagyunk a gyerekek akik gyilkoljuk egymást, Balázs az apuka, Gábor a kéz (aki mindent dobál) és így tovább…szépen leoszthatóak a szerepek…
A kalandok folytatódnak és be is számolok majd róluk, remélhetőleg már illusztrációkkal, és talán januárban haza is jutok egy hétre…

„Esti szobádban álmod,ahány van, fénylik, ameddig hull a halk eső ...”

Nehéz felvenni a fonalat ismét…azt hiszem elérkezett a „felnőtt kor” időszaka, már rutin a napi munka, a nyitás és a zárás is, bár ezeket a hajnali 4 órás keléseket sosem fogom megszokni…

Utolsó bejegyzésem óta elég meghatározó események történtek, sőt, azt kell hogy mondjam, pont azóta teljesen új időszámítás kezdődött. Ezekről privátban bárkinek beszámolok, de nem szeretnék itt bővebben írni róla, csupán annyit, hogy megvolt az első fotós munkám, egy színész srácnak a portfoliójába készítettem képeket, amiket minden érdeklődő megtekinthet itt:
http://champmol.blogspot.com/
Egy egészen új megvilágításba helyeződött ezzel kapcsolatban minden, nem lehet tudni hova vezet ez az út, vagy vezet-e valahova, de nem lennék összetörve, ha a fizikai munkás létnek búcsút inthetnék. (Félreértés ne essék, nincsen ezzel semmi baj, nem a munka büdös, csak ha az ember foglalkozhatna főállásban azzal ami a szenvedélye is egyben, az nem lenne rossz.) Ennek kapcsán még csak tervek vannak, gondolatok, nem sikerült semmit kivitelezni, most még várni kell….amióta itt vagyok várok, mindig valamire…de jelenleg a koncepció módosult. Eredetileg hosszabb várakozást tűztem ki magam elé, de ez az alkatomhoz nem passzol, így a jelenlegi koncepció szerint decemberben reményeim szerint veszek használtan  egy Nikont, nem azt, amiért jöttem, de egy jót, hogy el tudjak kezdeni fotózni, akár megbízásra is. Ehhez persze kellett az is, hogy az otthon hagyott objektíveimet egy „jótündér” 4 kg gríz kíséretében (ami itt kincset ér) utánam hozza! :) (Köszönöm Zsófi ezúton is!!!!) Zsófi ittléte amúgy egy egészen átütő erejű élmény volt, végre történt valami, és volt kinek megmutatni az arra érdemes helyeket. Szerencsére amikor én dolgoztam, a házba lakó egyik srác pont szabadnapos volt és Zsófival tudott lenni, ami mind a kettejüknek jó volt. Délutánonként pedig bejöttek a munkahelyemre, és onnan együtt folytattuk tovább az utunkat. :)
A fotósorozatnak is köszönhetően igazán festői helyeket fedeztem fel ismét itt „északon”….ezekre Zsófival is elbóklásztunk. Egyre jobban kezdem megkedvelni azt a környéket is ahol dolozom, tekintve hogy ott nem a fényes, tündöklő város, hanem a kopottas, Tim Burton filmjeiről megismerhető, ódon és monoton London köszön vissza. A házak tetején nő a moha, kertekben a sövény viszont úgy formára van nyírva, ahogyan Ollókezű barátunk sem csinálta jobban. A környékbeli parkok pedig felérnek egy filmdíszlettel, igazán paradicsomi helyek.
Az elmúlt hetekben azon túl, hogy átgondoltam mindent, és egy másik utat választottam az itteni létemre nézve (kevésbé önsanyargató), sajnos elég beteg is lettem, ráadásul annyira, hogy nem is tudom mikor voltam legutóbb ennyire lerobbanva….talán gyerekként.
Zolival elérkezett a különválás időszaka. 

Remélhetőleg egy jobb, szebb időszak jön el, amikor végre a magam ura lehetek, és talán sikerül fotókon meg is örökíteni azt, ami a szép ebben a világban.
Tervezek egy egynapos túrát szintén a ház egyik lakójával, amely Bath és Wells városkáját foglalná magába, ezt még az ünnepek előtt kívánjuk megjárni, és csak akkor, ha képes beszámoló lehetséges lesz róla. Karácsonyra nem tudok sajnos hazamenni, januárig nincsen szabadságom, így marad valamikor február eleje környéke….de akkor remélem tényleg sikerül picit otthon lennem. :)
Amúgy ez a Starbucks dolog érdekes, mert az is lehet, hogy nem lesz már sokáig, tekintve, hogy pont most derült ki (tele vannak vele az újságok), hogy 3 éve nem fizetett a cég adót és 900,000,000 font tartozása van…:)

A botrány kapcsán jött egy levél, szerződésmódosítást akarnak aláíratni velünk, ami szerint heti mindössze 4 órára lenne mindenki bejelentve…ami azt jelentené, hogy ha szabadságra megy az ember, akkor 4 óra után kapna fizetést….ha ez bekövetkezik, akkor azt hiszem jobb tovább is állni egyből. :) Teszem hozzá, amikor ezek a cikkek kijöttek, akkor kupaktanácsokat tartott a manager az irodában „Óóóó máj Gud!” felkiáltással és hozzátette, hogy „Áj szink vi vill klózing szúúúún”…:D
Hát ilyesmik történnek, történtek, bárhogyan is legyen, már nem igazán veszem komolyan ezt az egész itteni létet, megpróbálok minél többet kihozni belőle, de nem élném meg kudarcként azt sem, ha haza „kéne” mennem….:) Sőt….most volt életemben először olyan igazi honvágyam, vágytam elmenni Piliscsabára, Jenőzni egy jót, hazamenni utána, olvasgatni egy kicsit, Malvinkázni…elmenni koncertre barátokkal, utána beülni valahova kitárgyalni a látottakat….ilyesmik…
Tesóm jóvoltából kaptam egy emailt, amiben tudtomra adta, hogy ne aggódjak, „otthon minden a legnagyobb rendben, ahogy az illusztráció is mutatja”. A mellékelt fényképen pedig a jól megszokott kép, apuka a fotelban bóbiskol, Malvinka pedig a szoba közepén csücsül.:) A kép alsó felében pedig tesóm keze az internacionális minden oké beállításban. Azt mondjuk jó volt látni.
Zárásul ami még információ értékű, de nem itteni, hanem otthoni, és büszkélkednem muszáj vele, hogy a drága legkisebb öcsikém megnyerte a Magyar (Országos) Yo-Yo Bajnokságot!!! Így az ország legprofibb profi yoyosa lett! :)
Az érdeklődőknek itt egy link:
http://www.youtube.com/watch?v=0jZWUy_e4Mk

"...Át az időkön, mint a mesében..."

Tőlem nem megszokott gyorsasággal frissül most a blog, mivel nincsen túl sok időm a gép előtt, azt kell mondjam szerencsére. Ez ugyanis azt jelenti, hogy van hol és kivel eltöltenem az időm. :)

Talán vasárnap volt az első nagy fordulópont, illetve már pár apróbb jel mutatkozott az elmúlt héten, arra vonatkozólag, hogy megszoktam az itteni lét gondolatát.

Néhány hete a házban lakó egyik sráccal reggelente hasonló időpontban indultunk dolgozni, így azt a 10 perces sétát a buszmegállóig volt kivel megtenni, egészen tűrhető volt így indítani a napot, már nem volt olyan szomorú és ködös minden, mint az idő.

Pár napja egy ilyen séta után azon kaptam magam, hogy elkezdtem gondolkodni olyasmikről is, hogy egy év múlva hazamegyek mindenképpen, de ha addig valamit sikerülne itt elindítani („bizniszt”), akkor néha még vissza is járnék lehúzni még pár bőrt erről a helyről.

Azóta szerencsére nagyon pozitív élményekről tudok hírt adni, pár vicces történettel kiegészítve.

Vasárnap találkoztam egy magyar sráccal, akit már korábban többször is láttam a kávézóban, mivel ideiglenesen nem volt internete, így nálunk töltötte aktív munkakereséssel a munkanélküli szebb napjait. Persze ez az a hely (Londonfalva), ahol a magyarok egyből kiszúrják egymást, gesztusból és akcentusból is. Mint lengyel kollégám felvilágosított, és milyen igaza van(!), a magyarokat a V betűinkről ismerni fel, ugyanis a V-t és a W-t is simán erős V-nek ejtjük. Azt mondta, hogy akkor tudta biztosan, h magyar vagyok, amikor először hallotta ahogy kiejtem azt, hogy „venti white mocha”. :) De néha csak érzi az ember, hogy a másik is magyar, pusztán ránézésre. Ilyenkor egyből magyarul is szolgálok ki…teszem hozzá nem telt el még nap magyar vendég nélkül…és itt csatolnám hozzá mondandómhoz azt a bizzar adatot, amit Zolitól tudok, hogy London a 4. legnagyobb magyar lélekszámú város, kicsivel jár csak Szeged után…azért ez elég rémisztő, nem?

Visszakanyarodván a vasárnapomhoz, végre szabadnaposként indultam el itthonról, majd egy érdekes közjáték után kiderült, hogy óraátállítás volt, melyről sikeresen megfeledkeztem, így végül nem én késtem 10 percet, hanem én érkeztem 50perccel korábban, szóval ismét a starbucksban kötöttem ki…Ez is különös ám, hogy nem úgy mint otthon, itt az ember nem csinál túl nagy ügyet abból, hogy szabadnapján betérjen a munkahelyére…a manager ki is jött, hogy tájékoztasson arról, hogy nem dolgozom aznap…:) Majd értetlenkedve mutogatta az óráját, hogy nagyon korán van. (Vele leginkább activityzni szoktunk, tekintve az angolját…és a vicc, hogy ő a manager…). No mindezek után megérkezett a várt ismerős és elindultunk az első igazán hideg napon (mikor máskor) kirándulni, akiről kiderült nem messze dolgozott egy parkban (északon) lévő kastély-éttermében, ahol amúgy mindennapos vendégek között szerepel Paul McCartney, de járt már arra Uma Thurman is. Ehhez mérten azt hiszem nem kell ecsetelni milyen festői környezetet kell elképzelni. Nem hittem volna, hogy ilyen helyeket fogok látni, azt pedig nem is gondoltam volna, hogy itt Londonban vannak ilyen helyek…döbbenetes amúgy, hogy itt voltam már nem is kevés ideig, és ezekről nem csak én, hanem az itteni emberek 90%-a sem tud. Hatalmasat sétáltunk, felmásztunk egészen Highgateig, és végre láttam a temetőt is. Persze bemenni nem mentem be, egyrészt mert még mindig nincsen pénzem, pénteken remélhetőleg megjön az első normális fizetés, de addig kemény 3 fontom van a hetemre, szóval csak a kerítésen át kukucskáltunk be….ha lesz gépem, és kis pénzem, az elsők közt szerepel bejutni oda…elképesztő lehet, mert csak pár aprócska részletet láttam, de attól is kirázott a hideg, természetesen pozitív értelemben.

Végül a nagy körséta után beültünk (cimborám meghívott egy belga) sörre, amihez foghatót még nem ittam. Szóval mondhatni végre azt éreztem, hogy így egészen elviselhető annak a ténye, hogy eltöltsön az ember pár hónapot erre. :) Összességében zseniális nap volt, és végre úgy sikerült utána elaludni, hogy már egy ember van, akivel lehet jobbra meg balra utazgatni, beszélgetni. Ezek itt és most rendkívül sokat jelentenek.

Másnap (hétfőn), a csodálatos facebook-nak köszönhetően értesültem arról, hogy egy nagyon kedves régi ismerősöm (Efti) Londonban van, gondoltam írok neki, mert anno is ő volt az egyetlen otthoni cimborám, akivel itt sikerült összefutni egy sör erejéig. Efti nemes egyszerűséggel annyit írt, hogy „nálunk buli lesz”, olyan „elő-halloween” jelleggel. Ez az üzenet több kérdést vetett fel, mint gondoltam, de aki ismeri az illetőt ezen meg sem lepődik. :) Mindenesetre sikerült rájönni, hogy Efti nem céges úton van, sőt nem is kirándulni jött Londonba, hanem kiköltözött, mégpedig 15 percre lakik tőlem. Hát ez az információ olyan erővel ütött fejbe, hogy még most is nehezen tudom leírni pontosan mennyit is jelentett számomra. Így esett, hogy a hétfő estémet Eftiéknél töltöttem, amikor mindenre sikerült fényt deríteni, talán ő sem bánja, ha ennyit megosztok, hogy a (magyar) barátnőjéhez költözött ki, akit ’93-ban Akela koncertre menet ismert meg :D, és jóformán tinédzser koruk óta ismerik egymást, mégis egy éve jöttek rá, hogy ez lehetne másképp is. Most ő költözött ide, jelenleg haza dolgozik, de már keresgél itt is munkát. Mondjuk más élethelyzetben és életszakaszban vannak ezért az életvitelük is kicsit más, így úgy éreztem magam, mint hamupipőke, aki két takarítás között bepillantást nyert egy felsőbb világba. :) A vacsorával egybekötött „halloweenezés” most mindennél többet jelentett. Megismertem régóta itt élő magyarokat, akik vitték valamire, rengeteg nagyszerű tanáccsal gazdagodtam és még több jó sztorival, arról nem is beszélve, hogy hallottam, hogy mindenki „így kezdte”, konyhán, kávézóban, stb helyeken. Pár történetet megosztottak velem a „kemény kezdetekről”, amikkel mindenki tudott azonosulni és betegre nevettük magunkat. Az egyik srác elmesélte, hogy egyszer nagyon rosszul lett, azt érezte ez a vég, kész…. hívta a 999-et, ami ilyen „ha ez a baja 1-es gomb, ha amaz 2-es gomb” jellegű elmés rendszer, hogy tutira előbb elpatkolj mire kapcsolnak élőben valakit. Végül azt a jó tanácsot kapta, hogy 2 opció közül választhat, az egyik, hogy fog egy taxit és bemegy  a legközelebbi kórházba, a másik, hogy küldenek egy mentőt de az „gonna be 2-3 hours”. :D Ezek után fogott egy cub-ot, ahol konstatálta, h bár halálán van egészen kellemes a zene ami szól, meg is kérdezte a nem fehér taxisófőrt, hogy mit hallgatnak, mire az csupán annyit mondott, hogy „ez a Korán”. :D . Nos, azt hiszem ez a sztori úgy sokat elmond Londonról, de voltak még „sírvaröhögős” momentumok, például amikor az volt a téma, hogy kevés ahhoz fogható érzés van, amikor otthon, Bp-en, hajnali fél 1kor belebújik az ember az angol uniform-jába, kimegy  reptérre, majd megérkezik és a transzfer busz+ tube kombináció után 2 perccel a kívánt érkezési időpont előtt becsekkol kártyájával a londoni munkahelyére…hát igen…ez  még csak most jön, de azt hiszem az ezek mögött a mondatok mögött meghúzódó érzések nem igazán önthetőek szavakba.

A lakás amúgy, ahol Eftiék laknak, megmutatta, hogy így is lehet élni Londonban, persze ahhoz már jó pár évvel előrébb kéne járni, de mindenesetre kicsit lehangoló volt ezek után hazaérkezni, látni, hogy a földszinten lakó srácok megint telefüstölték a házat és levegőt sem lehet kapni, a kukából folyik ki a szemét, nyakig áll a szar és a mosatlan a konyhában, illetve hogy az egeret ami beszökött, még mindig nem sikerült kiírtani. De úgy látom ezek senkit sem zavarnak. Teszem hozzá 9en lakunk itt, ebből egyedüli lány én vagyok, és már eljutottam oda, hogy nem fogok mások után rendet tenni, csak az a baj, hogy ez most a „megszoksz vagy megszöksz” esete. Remélem mihamarabb lehetőségem nyílik az utóbbira. Egy szó mint száz Efti felbukkanása (amúgy augusztus óta itt él, nem értem miért csak most fedeztük föl ezt :))   valami végtelen nyugalmat hozott el. Tényleg, először éreztem azt, hogy itt van élet, normális élet, van egy jó barát, akivel együtt fesztiváloztunk évek óta és tőle kaptam kvázi az első logo-tervezési megbízásomat, szóval maradjunk annyiban nem ma ismerkedtünk már meg…úgy sétáltam haza, hogy végre ki tudtam húzni magam és éreztem valami békés boldogságot. Ez pedig már nagyon kellett, mert sokkal higgadtabb vagyok, kevésbé stresszelek és pánikolok az apróságokon, stb…Így talán ezt a szabadnap mentes hetet is bírni fogom. :)

Amúgy nem csak ez volt ilyen félelmetes véletlen, a másik eset, amit talán nem említettem, az pedig annak a ténye, hogy a középiskolai padtársam, akit érettségi óta nem láttam, most költözött szintén ki, kb 10 percnyire bérel szobát tőlem, itt Észak-Londonban. Úgy látszik mindenki északra tette le most a voksát, de ez nagyon jó így. Ezek a 3-4-es zónabeli magasabban fekvő kis csomópontok valami nagyon különleges hangulattal bírnak, ha van kedvetek google-el sétáljátok körbe Muswell Hill-t, Crouch End-et, Golders Green-t, Highgate-et. Aztán aki tud, az jöjjön, és nézze meg élőben mindezt, már lassan tudok fogadni is valakiket, mivel egy plusz matracom is van, tekintve hogy kiköltözött egy lakó és az övét megkaptam, ami nagyon jó, de a kiköltözését sajnálom is, mert ő egy igazán kedves, és értelmes valaki volt, akivel néha még beszélgetni is lehetett. Remélem a jövőben több szerencséje lesz, bárhol is legyen. :)

Nos most indulnom kell munkába, de ha így haladnak az események, akkor lesz miről írni… 

„…És az eső hull egyre, leszakad a szívemre, zuhog esik mindenre, leszakad a lelkemre…”

Felütésnek ugyanazon forrásból választhattam volna címül az „Én ősszel megyek, köd ballag utánam…” sorokat is, mert legalább annyira lefedi mindazt ami körülvesz jelenleg.

Nehezen indul, továbbra is ezt tudom mondani, próbálom legyőzni saját magamat, és megadni az esélyt annak, hogy most is legyen valami, legyen ennek az időszaknak is története. Kezdek felengedni, és nyitni. Megpróbálom elhelyezni valahogyan magamban azt, hogy ehhez a helyhez kötött valami, valaki(k), de nem kell ezt felülírni illetve folytatni sem, csak élni itt. Az egyetlen társam jelenleg a magány, ezért próbálok biztos pontokat keresni, ami olykor kétélű fegyver is, hiszen túl hamar túl nagy jelentőséget lehet tulajdonítani bizonyos dolgoknak. Az ember kimerült, feszült, és érzelmileg instabil, ez a felfokozott idegállapot pedig megnehezíti a mindennapokat, pláne, hogy kezdem érezni az otthon, a család, Malvinka, és a Ti hiányotokat. Próbálom megerősíteni magamban annak a tudatát, hogy csak magamnak tartozom elszámolással, és nem kudarc, ha nem megy minden elsőre. Még tanulok. Tanulom a kávézóban a törzsvendégek nevét, a pénztárgép használatát, a hamis pénzek felismerését, az akcentusok teljes körű megértését és mindent. Szerencsére érkezett egy (magasabb szinten lévő, 2éve a cégnél dolgozó, de a „mi” boltunkban még) új kolléga, Karol, aki lengyel-barátunk- és a vele való közös munka könnyít a helyzetemen. Hasonló gondolkodású, szép mély hangú, bár kevéssé férfias jelenség. :) Jelenleg ő az egyik biztos pont, aki legalább nem a Fülöp-szigetekről, vagy Chile-ből érkezett, így az ő angolját még érteni is lehet és azt is tudja hol van Magyarország. Jó vele néha együtt „hőbörögni” a vendégek különleges(en hülye) kérésein. Illetve, ami miatt a leginkább nagyra értékelem a jelenlétét, hogy vele meg tudom osztani a nézeteimet, mert ezt „itthon” nem igazán tudom, lévén, hogy Zoli a saját szavaival élve „azért jött el otthonról, mert egy elfogadóbb társadalomba vágyott, és elege volt a szélsőséges politikai nézetekből”. Azt kell mondjam most kapott egy „very colourful” világot….De már a nagy feszültséget megpróbáltuk feloldani, ami csak fokozódott kettőnk között, most „békét kötöttünk”, ő marad bal oldalt én meg jobb oldalt, persze szigorúan „csak a szobában”. :) Bár sok itteni ember van hasonló helyzetben, mint Zoli, de remélem idővel megleli ő is a szépet az életben és egy picit megtapasztal mást is, mint ezt a „se Istene, se hazája” állapotot. Néha nehéz szobatársként együtt élni egy minden téren végtelenül más nézeteket valló emberrel, de végül is ez átmeneti, és azt hiszem megpróbálunk majd nem beszélni a kényes témákról, hanem majd angolosan elcsevegünk a kávék hőmérsékletéről és az időjárásról.

Mint már említettem keresem a biztonságot adó pillanatokat, helyszíneket, „bármennyire is meglepő” ezt először a National Galleryban tett látogatásomkor éltem át. Csodák csodája, mint álmaimban, találtam egy olyan napot és napszakot, amikor úgy tudtam megérkezni, hogy az Arnolfini házaspár előtt egyes egyedül állhattam, de a pulzusom változásából éreztem, hogy mégis valóság. Különös és különleges is egyben bemenni úgy erre a helyre, hogy majdnem minden alkotásról „van fogalma” az embernek, vagy legalábbis „művtörisként” nagy részükről látott már képet, és mégis amikor ott áll ezen képek előtt, szinte felsikoltana, és hiába néz körbe, senkivel nem tudja megosztani azt, ami benne van. Ettől függetlenül látszólag higgadtan és komoly arckifejezéssel sétáltam végig Leonardo Sziklás Madonnája, Tiziano La Schiavonaja és Dürer több festménye előtt és közben végre azt éreztem, hogy ez ismerős, ezt már láttam, és ráadásul tudok is róla valamit, és szinte vártam mikor terem ott egy „professzor” és kezdi mesélni a miérteket. :) Valószínűleg a National Gallery lesz minden magányos téli napom programja, és remélhetőleg bővül a kör majd a többi nagy galériával is.

Santaról már korábbi bejegyzésemben olvashattatok, egy szabadnapom alkalmával (amikor ő délutános volt) úgy döntöttünk délelőtt elmegyünk és megnézzük a Somerset House-t, mivel az szégyen és gyalázat, de annak idején teljesen kimaradt az életemből. Azt kell, hogy mondjam, sokat vesztettem. Mindig vannak ingyenes látogatási órák azokon a helyeken is, amik belépősek, ergo nincsenek állami tulajdonban, így itt is. Ezért esett a kiválasztott nap hétfőre. Csak úgy besétáltunk az ajtón, és körbenéztünk, nemes egyszerűséggel haladt el pár másik ember is a nem túl nagy gyűjtemény annál nagyobb képei előtt, amelyek amúgy a művészettörténet legnagyobb alkotásai, tegyük hozzá…Így egy idősebb angol bácsi kivételével senki sem állt a teremben, ahol Manet Folies-Bergiére bárja vagy Van Gogh talán leghíresebb önarcképe van kiállítva. Ez és a National Gallery kihaltsága enyhén szürreálissá változtatta az eddigi képzőművészeti barangolásaimat, de ezt az érdektelenséget ellensúlyozta a Portobello Road forgataga, ugyanis oda is sikerült eljutni, szombaton a piac idején. Ez olyan, mint nálunk az Ecseri, csak turistáknak, és a Notthing Hill című film forgatási helyszíneként vált ismertté. Ezt én is most tudtam meg, vígjátékok terén műveletlen vagyok, viszont ez a tény nem igazán befolyásolta az élményemet. Az a hely valami zseniális. Nincs az emberek orra elé helyezve, menni kell bőven a metró és buszmegállóktól is, és egyszer az ember két kicsi és csöndes utca között rábukkan a Protobello Roadra, amely hemzseg az árusoktól, tele régiséggel és antikvitásokként árult kevéssé antik, de szemrevaló darabokkal. A házak színesek, mindenki olaszosan vidám és próbál eladni, de nem úgy mint a gothic áruval teli Camden Townban, hanem olyan „műértő” módjára. Néha persze a „műveltség” megbukik olyanokon, amikor megkérdezik az embertől, hogy Magyarországnak van e óceáni partszakasza vagy amikor meglepődnek azon, hogy saját nyelvünk van és nem németül beszélünk, de mások azt sem feltételezik, hogy ahogy ők mondják „a kontinensen”, azaz Európában vagyunk….igen, ez a portobello-feeling. :) Ide amúgy (a „valamiért” rég nem látott) unokatesómékkal volt szerencsém eljönni, akikkel a Camden Townban található Stables Market-ot is végigjártam, mivel vásárolni érkeztek. Amúgy nem nálam laktak, hanem a malaysiai hercegnőnél a belvárosban, akinek mint megtudhattam a lakásában a falon a családi fotóján a „family’s friends” rovatban maga az angol királynő is mosolyog….hát igen, ezzel az én észak-londoni 4 négyzetméteres Zolival megosztott szobám tény, hogy nem tud versenyre kelni, pláne, hogy az egész házban 9 emberre egy WC és egy fürdő jut. :)

No, de panasznak nincsen helye, hiszen kezdenek beilleszkedni, és kitapasztalni a számomra nyugalmat közvetítő helyeket. Egy dolog zavart, hogy ez a pici szoba, ami a hajlékom, pont nem tartozott azok közé. Ezen elkezdtem változtatni, idővel majd kreálok képeket a falra, de addig is a tükrünknek rajzoltam egy keleties hangulatú keretet a kávézóból (kidobás elől megmentett) alkoholos filctollal. Hiányzik amúgy, hogy rajzoljak, fessek, vagy ügyködjek, annak ellenére, hogy pár kisebb illusztrációt csináltam tollal, illetve faragtam egy tököt is Halloween-ra (azt eszem, csak „ha már most kapni, és a héja feldolgozásra alkalmas” alapon). Erről készítettem egy fényképet az egyik lakótársunk telefonjával, csak némi illusztráció végett. Nem jó képkészítési lehetőség nélkül az élet….:)

Hamarosan írok, összeszedettebben, de jelenleg szerencsére elég sok órát dolgozhatok, ami most a pénztárcámra ráfér, nekem mondjuk kevéssé kényelmes, pláne a hajnali kelések megterhelők, mivel 1óra 10 perc az út a munkahelyemig. Amennyiben nyitásra kell bent lennem akkor hajnali 5.20-ra meg kell érkezni, és ez egyre gyakoribb lesz….:(

Szabadnapom sem lesz a jövő hét végéig biztosan, így kis türelmet kérek…de megígérhetem, hogy nem tűnök el….:)

„…Futnak a felhők szállnak az égen…”

Az első érzések elementáris erővel törtek fel, így akkor könnyebb volt írni erről az egészről, folytatni azonban annál nehezebb...

Élek, vagyok, és nagyon más most minden. De aminek örülök, hogy kezdem feldolgozni a tényt, hogy ismét „önként vonultam száműzetésbe”, én vállaltam ezt, és a célom eléréséhez ez volt a legkisebb rossz.

Meg kell születni megint. Imi mesélt anno az El Camino-ról, amit végigjárt, tőle hallottam a hasonlatot, amit aztán az én „Londonomra” vonatkoztattam, mégpedig, hogy ez egy kis élet a nagy életben, amelynek van eleje és vége, meg kell születni aztán el is kell búcsúzni. 2008-ban is senkiként érkeztem, meg kellett születnem, ami pedig nem másként történt, mint az első telefonszám megszerzésével. Azzal, hogy van kit felhívni, hogy valaki észleli a létezésem egy másik „világban”. Ez megtörtént, megszülettem ismét, de megint meg kellett küzdeni érte. A munkahely megszerzése is egy ilyen születés pillanat, amikor hirtelen lesz az embernek célja, már van miért felkelni, van hova elindulni. És itt kezdődik el…

Ezután jön a „gyerekkor”, amikor hirtelen ráeszmél az ember az őt körülvevő más környezetre. Felfedeztem anno is, de most megint az újdonság erejével hatott, hogy itt mások a felhők, több rétegben úsznak, és hihetetlen sebességgel közlekednek, ennek köszönhetően a fények is csodálatos gyorsasággal változnak, sőt, ahogy mondják, hogy létezik az a bizonyos „Holland-fény”, azt kell mondjam van angol is. :) Olyan, mint otthon a téli alkonyati nap, amikor szemmagasságban vakít az ember arcába. Az eső is más erre, nem csak azért mert tényleg mindennapos, hanem mert nincsenek viharok, nem morajlik, csak ázik minden. Sír a város, szinte nem is látni a cseppeket, annyira aprók, permet-szerű az egész, viszont mindenről patakokban csorog a víz egy pár pillanat alatt.

Ebben a fázisban vagyok, amikor jönnek szembe a dolgok és sikerül (újra)felfedeznem őket magamnak. Négy napja volt az első olyan nap, hogy tudtam újra szépnek látni ezt a helyet, a házakat és az erdőket. Kezd előtörni belőlem a kalandor, aki menni akar, felfedezni, és persze megörökíteni mindent amit lát. (Sajnos ez fényképezőgép híján nem valósulhat meg, de néha majd próbálok keresni interneten valami illusztrációt, addig pedig egy noteszbe vezetem azt, hogy a majdani géppel merre kell visszamennem.)

Ezt követte anno (meg talán fogja is) a felnőtt, majd az öregkor is, de ezek még a jövő zenéi, annak ellenére, hogy már ráléptem a megszokás útjára. Majd ezzel a hasonlattal fogok élni a továbbiakban is, így mindenki számára világos lesz, éppen melyik stációnál járok. :)

Kezd beállni a mindennapi rend, már tudom merre megyek, milyen úton és kb. mennyi időt vesz majd igénybe A-ból B-be eljutni.

Szép környékre járok dolgozni minden nap, szép útvonalon, busszal, ami egy külön életforma, mert ugye itt vannak akik metróval járnak, és vannak, akik buszoznak. Előbbiek a tehetősebbek, ugyanis a „tube” használata feláras, utóbbiak pedig a csórók, így azért vegyes a közeg…de van egy sajátos varázsa ennek is. Az egész olyan, mint egy rossz grafikájú számítógépes játék, amikor az ember fent ül, a sofőr helyén és lehetetlennek érzi, hogy az a hatalmas busz be fog kanyarodni a kis szűk sikátorba, és mégis, ráadásul fel sem borul. Fentről amúgy egy teljesen más szögből látni a világot. Van békaperspektíva meg madártávlat, hát akkor ez „doubledeckerper-perspektíva” vagy nem is tudom. :) Közel vagy a földhöz, de mégis felülről nézel lefelé, és ahogy haladsz minden olyan, mint egy véget nem érő film, csak jönnek a képek, a babakocsis anyuka, előtte a kutyát sétáltató néni, majd hirtelen szemmagasságban ülnek az ereszen a galambok, és a házak teteje csak kicsivel magasabban megint egy új univerzumot nyit, mivel itt az is élettérnek nevezhető. Program, hogy üljenek, sportoljanak ott.

Amikor anno ezeken az utcákon közlekedtem, itt az északi övezetében Londonnak, az egész álomszerű volt. Luxus a belvároshoz képest és erre még egy picit emelkednek(!) is az utak, annak ellenére, hogy amúgy London egy nagy, sík „semmi”. A legelső kint töltött hónapjaim alatt üvöltött bennem, hogy „Adjátok vissza a hegyeimet!”, és ez most is kezd beférkőzni a tudatomba…

A kávézós napokat próbálom szebbé tenné, ha mást nem azzal, hogy a coffee latte-k tetejére próbálok bűvölni valami mintát. A fizikai munka azon túl, hogy persze fárasztó, mégis teret enged a gondolatoknak vagy éppen arra ad lehetőséget, hogy kikapcsoljak és csak mechanikusan cselekedjek. Ezek a boltban töltött órák ilyen megmagyarázhatatlan időalagutak, annyi helyen járnak közben a gondolataim. Persze előző ittlétem óta változtam rengeteget, de magamat nem tudom meghazudtolni, és éppen úgy, ahogyan négy éve, most sincs olyan nap, amikor ne játszanék el annak a gondolatával, hogy hazamenjek másnap. De még nem lehet…

Otthon tettem pár fogadalmat magamnak, amik közül egy az volt, hogy az első szabadnapomon megnézem William Blake sírját. Így is tettem, megterveztem az útvonalat, lélekben rákészültem és elindultam. A buszon odafele hosszan merengtem, hogy vajon milyen lesz, szinte előre elterveztem, hogy min fogok majd ott állva gondolkozni. A belváros közepén egy forgalmasnak számító, üvegpalotákkal teli út egyik oldalán van egy kápolna, a másik oldalt pedig a temető, ahova készültem. Amint kiléptem az utcára elkezdett esni, és így stílusosan, igazán londoni időben csoszoghattam oda a legnagyobb londoni sírjához. Nem kellett sokat keresni, egyből meglett, mivel egy végtelenül pici, hangulattalan temetőben van, ahol összesen kb. 6 parcella létezik, és mind el van kerítve, köztük egy mindenki számára járható úton áll Daniel Defoe  obeliszkes síremléke mellett a kőtábla, rajta a névvel: William Blake. E két hatalmas ember nyughelye között a buisness negyed üzletemberei szaladnak át aktatáskájukkal napjában többször. Kissé kiábrándító volt, így a nagy „találkozás”, melyre készültem, egy gyors körbenézésbe torkollott, mivel egy percig nem lehettem „négyszemközt Blake-el”. Kilépve a temető kapuján az első buszra felszálltam, szinte pánikszerűen, és ahogy mostanság szoktam, egyből elkezdtem zenét hallgatni. (A Thy Catafalque itt is elkísér minden utamra.:)) Közben próbáltam az élményt megemészteni. Sajnos Angliában a temetők nem olyanok, mint Skóciában, itt sokkal hivatalosabb minden, kerítések vannak, és az egész rideg. Ezzel szemben Edinborough-ban a béke szigetei az ehhez hasonló helyek. Itt sajnos mindenből pénzt csinálnak és látványosságot, ami furcsa, hiszen ha valaki londoni volt az Blake és legalább annyival adózhatnának az emléke előtt, hogy  nem egy forgalmas utca egyik oldalán mutogatják.

Ezt követően egy kicsit sikerül megfázni, mivel egy éjszaka fűtés nélkül maradtunk, mert nem volt gáz. Itt ugyanis a villannyal együtt ez is ún. top up-os rendszerben zajlik, mint minden. (A londoni varázsszó: TOP UP! Mindenhez, legyen az telefon, bérlet, gáz, villany, törzskártya vagy bármi.) Szerencsére már jobban vagyok, de azért nem mondhatnám, hogy friss lennék. Az elmúlt hetem tele rettegéssel telt, ez volt az eddigi legnehezebb időszak, ezért sem írtam senkinek.

Négy év az négy év, ahogy írtam az előző bejegyzésemben is. Sok víz lefolyt azóta a „Temzén”, és a rendszer is sokkal „európaibb” lett. Már kezdik bevezetni a havi fizetéseket a heti és kétheti helyett, viszont abban változatlan a helyzet, hogy Londonban az emberek nem beszélnek angolul. E kettőből adódóan kialakult egy kisebb pánik, ugyanis a kávézó ahova felvettek havi fizetést ad már. Én naivan otthon kiszámoltam a pénzem, végig sakkoztam mindent, hogy amikor kijövök lesz egy hetem munkát találni (nah már ez is merész volt, bár sikerült szerencsére), és hogy legrosszabb esetben is érkezésem után a harmadik hét végén lesz fizetésem. Igen ám, csak nem hittem, hogy havi elszámolás alá fogok esni, de még ez sem lett volna baj, mert szeptember utolsó hetében kezdtem el dolgozni, így egy hétről kellett hogy kapjak (volna) fizetést. És itt jött be a képbe az az opció, hogy nem tud senki angolul. (De tényleg senki, 10 meg 20 éve itt élő, és dolgozó kollégáim vannak, és ők is mondják magukról, hogy nem tudnak angolul. Döbbenet. Ilyen spanyol, meg vietnámi akcentussal gagyognak valamit.) Utólag felfogtam, (leesett végre!), egy kisebb activity után, hogy mi volt a probléma. Két szálon fut a történet, mert (1.) van egy heti beosztás, olyan mint egy órarend, a hét 7 napja, a dolgozók nevei és a bent töltendő tól-ig órák, ez a rota, ebben pedig szerepelt, és így is volt, hogy 43 órát dolgoztam, de(!) van egy ún „contract hours” (bejelentett, hivatalos óraszám), amire felvettek, ez pedig heti 32 óra. A szerződés aláírásakor a manager azt mondta, hogy ez a minimum, amit hetente bent kell lennem, de ne aggódjak ad majd többet. Ez így is van, adott és most is elvileg ad többet, ami jó, hiszen szükség van a pénzre…, csakhogy itt nincsen vége a kálváriának. Felvettek, megvolt a rotám, amiben szerepelt a 43 óra az első hétre, már örültem, hogy megmenekültem, még ha csak 1 hétről is de lesz fizum, és akkor jött a hidegzuhany. Van még egy dolog, (2.) egy számítógépes nyilvántartási rendszer, ahova mindig be kell jelentkeznie mindenkinek és ez méri a bent töltött időt, mp-re pontosan. Ebben kell vezetni a szünetünket is, mindent. Ehhez a rendszerhez mindenki kap egy kódot (ún. partner number), amivel be tud lépni. Ez a számom viszont csak október első hetétől élt nekem, és csak visszamenőleg tudják beiktatni a dolgozott óráimat. Egy minimális juttatást kaptam, 16 óráról (a contract hours-om felét), de azért abból a következő fizetésig nem éltem volna túl. Remélem elég világosan sikerült leírni, és mindenki érti mi a szitu. :D

De szerencsére van aki segítsen, szóval most csak várni kell, és várni, és remélhetőleg a következő fizetés már elhozza a megváltást magával.

Miközben ettől az idegösszeroppanás szélére kerültem, azért történtek jó dolgok is, például még csütörtökön a „fizetés napom” előtt, pattanásig feszült idegekkel, Zolinak és nekem is „remek napja” volt beosztás tekintetében ugyanis mind a ketten dolgoztunk hajnaltól délutánig, majd hazajöttünk ebédelni, és később vissza az esti műszakra. Nekem egy meetinggel zárult az estém, amikor azért kezdtem megnyugodni. Bármennyi rossz dolgot is lehet mondani az egészre, mégis tényleg cél a csapatmunka és az, hogy támogassuk egymást. Ami azért nem utolsó szempont. Miután éjjel végeztünk a nagy karácsonyi italok megbeszélésével :D, az egyik leányzó (20 éves, Santa-nak hívják) is abba az irányba indult haza, mint én. Együtt sétáltunk egyet, beszélgettünk és végre éreztem, hogy találtam valakit, akihez szólhatok. Hasonló cipőben jár, mint én, és egy kedves, őszinte, szeretetre méltó lány. Sétánk során kiderült, hogy nagy bajban van, félt, hogy kiteszik az albérletéből, mert azt hitte, hogy egy héttel előbb kap fizetést, és hiányzott 30 fontja, amit másnap reggel kellett befizetnie legkésőbb. Végül én adtam neki kölcsön a nem létezőmből, mivel az összes „vagyonom” 80 font volt, az egész következő hónapra, és nem tudhattam, hogy kapok-e pénteken bármennyit is…szörnyű volt. Valahogy éreztem, hogy nem verne át, és tudtam, hogy szüksége van rá, de utána úgy mentem haza…huhh…:) Esett az eső, semmim sem volt, tényleg semmim, és nem tudtam mit hoz a másnap. Végül Santa (szabadnapja ellenére) jött, és hozta a pénzt vissza, lett fizetésem is arról a kis semmiről, de átjött, így hatalmas kő esett le a szívemről. Azt hiszem erre mondom, hogy megszülettem. Él a bankkártyám, működik a bankszámlám, lett egy barátom (mert ez egy dupla vagy semmi játék volt, pénzt adni kölcsön, végzetes mindenképpen, szerencsére pozitív értelemben ezúttal.)

Ezt követően tegnap szabadnapos voltam, ami már nagyon rám is fért. Zolit nagy nehezen sikerült meggyőzni, hogy mozduljunk ki (ő akkor nem megy sehova, ha esőre áll, hát az pedig itt elég gyakori…:) de az égiek még napsütéssel is megajándékoztak minket). Elmentünk hát Greenwich-be, ami az egyik legmegkapóbb helyként élt az emlékeimben. Először Imivel és Zsófival  jártam ott, akkor ősz volt már, a színes ősz, kicsit esős, és hatalmas csodaszép épületekkel tarkított, zöld nagy terület tárult a szemünk elé, ami Londonban nagy szó, mert azért elég zsúfolt egy város, még akkor is, ha parkok vannak sok helyen. Greenwich egy béke szigete volt, ahol a madár se járt akkor, az egész fel van vezetve, ahogy az ember megy fel a dombra és a végén ott van a „nulla”, találkozik kelet és nyugat. Igazán szép és megérinti az embert, ha jókor megy. Most sajnos ennek a nyomát se lehetett látni, jó idő és a hétvége miatt tele volt minden emberekkel, leginkább turistákkal, és az épületek közé beépült egy vasszerkezetes stadion, feltehetőleg még az olimpia alkalmából, ami totálisan elrontotta a látványt. Zoli arcán semmi nem látszódott, csak végigszaladtunk az egészen, és jöttünk is haza…remélem egyszer majd elmegy egyedül, és felfedezi magának azt a helyet, mert kaphat ott az ember maradandó élményt.

Eddig a szabadnapok nem voltak túl sikeresek, de remélhetőleg hamarosan találok cimborákat, akikkel lehet majd programokat tervezni, és akkor beindulhat az élet. :)

Innen folytatom majd legközelebb...:)

"...Vigyél által ezen a világon..."

Nem is tudom hol kezdjem, hogy kezdjem…csapongani fogok és azok értik majd igazából, akik hallottak már az első itteni utamról. Előre szólok, semmilyen nemű szépirodalmi vonatkozást ne keressetek a soraimban, pusztán egy nyilvános napló mindez, amelyben a naptárbeli időpontokon és bejegyzéseken túl benne foglaltatik az is, hogy mikor mit éreztem.

Egészen szürreális minden. Felszállni egy repülőre amiről tudom, hogy hol tesz le, ott mi vár majd rám, pontosan ismerem minden részletét és az érzések melyek egy új helyhez kapcsolódnak nem születnek, hanem már megvannak, semmi izgalom, inkább csak valami végtelen kiábrándultság érzés és egyetlen szó: ISMÉT...

Erre a helyre vágytam hosszú éveken át "gyerekként", aztán felfedeztem magamnak, éltem itt, dolgoztam itt, és éreztem itt. Minden része a városnak már mesélt nekem, mindenhol jártam szinte, és ez már csak emlékként élt tovább. Erre ismét vissza, ide, aminek már volt egy olvasata, amit egyszer már megéltem, és a végén úgy döntöttem vissza fogok menni, HAZA.

Otthon biztos lettem benne, hogy ennyi volt nekem London, megvan a történetem, ahogy mindenkinek itt, megvoltak a miértjeim és a válaszaim. Nem akartam visszatérni ide, ahol már volt egy teljes életem az életben, aminek volt eleje és vége, elkezdődött és lezárult úgy hogy egy teljes ívet írt le, amit tudtam jól, folytatni nem lehet. Mégis ide sodort az élet, persze ennek is megvoltak a pozitívumai, járt út….

Ahogy bőrönddel, hajnalban elindultam, szinte napra pontosan úgy mint négy éve, most is egy útitárssal, de immáron hiányzott a kellemes várakozás, a „mi lesz majd?” kérdés már nem örömteljes volt, megváltozott, helyette inkább annyi lüktetett bennem, hogy „meg tudom vajon csinálni másodszor is?”. Közben két sorral előttem ült az az ember a repülőn, aki most az útitársam és aki miatt részben 2008-ban elindultam, és végül megköszöntem neki mindazt amit itt megéltem és aminek a katalizátora, a felé érzett "dühöm" volt. 

Most nem akartam eljönni otthonról, jó volt nekem, egész volt az életem, mégis ismerjük, mindig van valami ami sajnos kényszeríti az embert. De nincsen bennem düh, harag és semmi heves ellenszenves érzés és pont ettől nehéz most, és érzem, hogy nem lesz egyszerű, főleg ennyi ideig itt lenni.

Százszor visszafordul(hat)tam volna, mégis eljöttem, még nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogy mi lesz most a történetem, de egy bizonyos azt folytatni nem fogom, amit egyszer itt hagytam, mert nem is tudom.

Megérkeztünk és a városba a transzfer busz Archway-en keresztül ment, amit ahogy megláttam nem tudom elmondani mit éreztem. Olyan volt mintha megint álmodnék, és nem a kellemes értelmében a szónak. Imi kérdezte mindig, amikor régen itt lődörögtünk, hogy nem olyan ez, mintha csak egy álom lenne amiből felébredünk egyszer(?), én is így éreztem, és amikor anno a családom meglátogatott Imi ismét feltette a kérdést, hogy „Most már valóságos?” amire csak annyit tudtam akkor felelni, hogy „nem, hanem olyan, mintha ők is belekerültek volna az álomba”. Valamiért most ugyanezt érzem, hogy visszatért ez az álomszerűség, és képtelen reális állapottá alakulni az hogy itt vagyok. Nem hordok ékszereket, nincsen piercingem, összefogom a hajam, és az vagyok, aki csak itt tudok lenni, és kutatnom kell, hol van a Piliscsabára járó művtöris lány, az aki fél felszállni a repülőre. Miért van az, hogy amikor Londonba megyek, vagy onnan jövök, akkor nincsen ez. Itt miért nem félek reggel a ködben és sötétben egyedül elindulni, amikor mindenhol rókák lófrálnak?(Igazából.)

De a legfőbb kérdés, HOL VAN IMI???

(Hol vagy Imi? Kazahsztánban, tudom, de ez akkor is hiba a mátrixban. Nekem eddig ha valaki azt mondta London, akkor természetes volt, hogy itt vagy.)

Beértünk (belső) Londonba, jöttek az ismert helyek sorra, és két órája sem voltunk itt, amikor megállt velünk az autó a Glenarm Road 170 előtt, ahol laktunk, ahol megismertem Imit, ahonnan anno is elindultam. Akkor éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű. Minden ugyanolyan, kívülről, de mégis más. A házon semmi változás, de már mások lakják, és innen elindulva sorolhatnám. A kinti telefonom ismét bekapcsoltam, melyen a dátum négy évvel ezelőtti, bementem abba a kávézóba, ahol dolgoztam, már senki sincsen ott a régi munkatársak közül, van akikről a mostaniak nem is hallottak, Archwayen találkoztam egyetlen emberrel, a Kolival, aki akkor is itt volt, de ott meg a bár épült át. Itt vagyok, ismerek kívülről mindent, a helyeket, az útvonalakat, a szagokat, ugyanolyanná lettem, aki itt voltam, futok, mint mindenki, leintem a buszokat és így tovább, viszont minden amire emlékeztem, már nincs. Van, de mégsincs, és ez a legrémisztőbb, olyan mint egy rossz álom, megyek és keresek valakit, aki már évek óta nem is járt erre, vagy elköltözött, számot változtatott. Most éreztem meg, hogy tényleg eltelt négy év, és már mások vannak itt, más életek íródnak. Azt hittem London változtatott meg, az első hosszabb kinti időszakom, de már látom, hogy sokkal több dolog változott feltűnés nélkül, míg otthon voltam s csak akkor jöttem ide, ha akartam, és csak a szemem kellett becsukni hozzá.

Nagyon sok érzés kavarog bennem, amiket próbálok elfojtani, de persze elő meg előtörnek. Mondják is, hogy nem igazi londoni az ember, amíg nem sír valamiféle tömegközlekedési eszközön. Ezt anno is megtapasztaltam, meg most is. Én, aki otthon képtelen vagyok még szinte elérzékenyülni is, itt folyamatosan potyogtatom a könnyeimet. Mindentől képes vagyok sírni, még attól is, ha egy kislányt látok, aki pityereg (mint utóbb kiderült azért mert csúfolta egy osztálytársa).

Meg persze itt bár mások vannak most, de az élet változatlan, minden bevándorló olyan helyeken dolgozik, ahol anno (lásd. vendéglátás), munka van, de perspektíva nincsen és patkányok rohangálnak most is a kukák között az esőben. Ráadásul mennyi….(ez amúgy nem vicc, hatalmasak, és hangosak.) 

Ez London, a rohadt nagy önmegvalósító hely, ahol az itteni minimálbérért sorban állnak a lelkek rabszolgának.

Egytől nem félek, mégpedig attól, hogy itt maradok. Amint letelik az egy év, megyek haza, és többet már remélem tényleg nem jövök vissza ide, még turistaként sem.

Persze megpróbálom előnyömre fordítani a tapasztalataimat, okosabban tudok élni, meg spórolni is könnyebb így, hogy pár éve már megfizettem a tanulópénzeket.

Végül is most sikerült kifele költözni, normálisabb környékre, ahogy anno terveztem, északabbra van a munkahelyem is, így nem annyira forgalmas, bár elég nagy hely. Most is egy kávézó ahol dolgozom, csak most nem Caffé Nero, hanem Starbucks. Mondjuk az összes Mo-t körülvevő ellenséges országból van 1-1 ember a kollégáim között, szval magyarként annyira nem jó, de a cég amerikai így nem nagyon lehet fúrni, mert akkor egyből repül az ember. Arról nem is beszélve, hogy a bolt vezetője egy chilei félig sötétbőrű, félig húzott szemű elég különös keverék. Eleinte mindig könnyen mosolygtam rá, hiszem csak rá kellett nézni, de amúgy kedves kis fickó, idősebb már és hobbiból fest, de ám elég jókat. 

Szóval van itt minden mint a búcsúban, és az angolok még mindig a legidiótább nép a földön. Ez a külön csap a hideg és meleg víznek megszokhatatlan, a fordított közlekedésre is vissza kellett állni, de persze a lámpát nem fel, hanem le kell kapcsolni, a zárat nem zárjuk, hanem nyitjuk és ami még nekem is új volt az az ablak. Egyszerűen zseniális, kifele nyílik, de a kilincs természetesen bent van(azt ők se tudták máshova tenni), így soha nem fogsz ide szúnyoghálót tenni... Kretének.

Bevezetésül ennyit....